A fecske és a falevél

Egy fecske megcsinálta a tavaszt; meg mégis a csüggedt fejek fölé. Feszítve erőt, óriásit a súlyemelő győzelmével. Ez volt a diadalkapu, oly szívemelő boltívekkel, hogy kéz a kézben bizalommal közeledtünk a fénylő csarnokokhoz, a merész mennyezet alá, melyet tágas-magasra épített föl, – szabadon lám! – a friss tekintet. Mária hava, Páris, 1968, de éppúgy 1848 – fructidor! – vagy 1789 vagy – lehetett volna újra amiképp a fecske fölírta az égre? Mert a kapu csak a diadalé lett és semmi másé, hisz tudod; lépcső vezetett a márványküszöbhöz, de a lángoló küszöbön túl ismét a síkság, ismét a számkivetés, most szaharai fényözönben. Ezt is tudod. Fölkelt a város: mint a rokkant, megvetve hátát kolduló falához, tenyérrel segítve magát – Fölkelt az ifjúság egy teljes hétre, nem először, de tán utolszor, az a koldus, ekként a szülő ágyéknak és a sírnak légvonatában lengő fürttel. * Bátrak lettek az asszonyok, noha tudták már, hogy a szerelemből más nem maradt meg végül, csak a tőrdöfés s el nem áll egy percre sem utána a vérzés, mint a Szűz szivéből; noha tudták: messzebbről nyúlik az a penge, noha tudták: csak pribékek vagyunk, hisz árvák lesznek már akkor is, ha szülnek: szemünkbe mondták, hogy szeretnek. Bár érintette homlokunkat babérlevélnél biztatóbb becézés, tőlük, az asszonyoktól; kapott tenyerünk néha büszkeséget többet, mint reszketeg mestereinknek búcsú-parolájából, miután körüljártuk a szobrot és a tornyot, a zenemunkát és a fölkelést és mind a művet, amelyet mi tettünk, vizsgadarabokként a gyúrható évszakokéhoz. Addig tartott a győzelem hát, míg átvonultak diadalívünkön a reggelek, ringó szurony-menetben reményt villogva távozón is – Hogy is nyelhettünk volna győzedelmet, hogy ha küzdelmet sem haraptunk? Lett, ami lett. * Egy fecske nem csinált tavaszt, de az első falevél a ház fölött cikázva sárgán, mint a már repülőkről leszórt hadparancsok, az első falevél azonnal megcsinálta az őszt, a véglegest, az általános visszavonulással. Fát vág, burgonyát vermel ismét nagybátyánk, a paraszt; a férgek föld alá huzódnak; aztán a waterloo-i pánik; aztán a Szent-Szövetség hómezői. Soha ily bátrak nem voltak az asszonyok. Szemünkbe mondták: Nem a Pap, nem a Vezér, nem a Bíró tartotta egyben a didergő hordát, a még csak százezer éve igyekvőt, szélén gyerekkel, kutyával, malaccal. Szemünkbe mondták, hogy szeretnek, az égi testek rokonai ők, a táncosnő-trikó, az orvosi köpeny alatt is ciliciumi vércsöppeket gyöngyözők, a traktorvezetés, a szénlapátolás közben is ember-áldozatra vontak, ihatnéka szerint a Holdnak, a meddőséget-nem-tűrőnek, szemünkbe mondták szennyezetten is, hogy szeretnek; szerettek; szerettek volna: képesek lettek volna mégis élni az ősi csillagközi ár-apály törvénye szerint is e földön. E földön is – de ha nem volt már kivel. Hisz nem mentünk át a kapun, nem léptünk túl kis köreinken s kezdődött a forgás elölről az évszakokkal – „Most tél van és csönd és hó és halál”. Megírom ezt a levelet még Pathmoszból, testvéreim, mialatt a ködből még kihallani „vak ügetését eltévedt lovasnak” s emlékezem, nyáron fehéren, télen vörösen világolt az estben a szülőház ablaka – Télen volt igazibb, télen, kezdődő hóviharban.