Őrködők

Ki magas kort ér és – mert annyiszor hallotta így – azt érzi, csúcsra ért: körbe tekintve már csak csúcsokat keres, különös messzeségben is; mert emlékezetünk végül biz egybeolvad az emberiség emlékezetével. Ím itt falunk kocsma-dombján a szombat esti szokásos hullák, véres ingben – de föntebb, amott Trója ledőlten is magas mellvédein még ifjan – nem vakon – Homérosz arcra fordítva saruja hegyével egy-egy megdalolandót. egy-egy megdalolandót. S ahogy a sötétség növekszik, akként villog elő egyre több mécs-fény – toronyból, virrasztó szobából? – van úgy, hogy csillag-magasból. van úgy, hogy csillag-magasból. Míg köröttük a homályban egy folyamként (csupán lármáik révén megképzelhetően) lónyihogásos, kerékrecsegéses, bőgő-bégető, oá-oázó sereg csak annyit födhetvén föl egy-egy arcként, amennyi épp e mécsek fénykörében – Firenze, Stratford, vagy – lám! – ős Kolhida alatt? – hal módján földobódik, úgy pedig, hogy meg is látják az őrködők, a – mondd! – mire is őrködők? Oly éberen? És kinek is, és mi végre készítve tanú-jelentést? Hazudik, aki csak azt mondja: nem dereng minderre semmi magyarázat. Adtak – adhatnak – biztató jelet – nos, bizakodót inkább – innen-onnan is állhatatos őrködők s úgy tetszhetik a többieknek, hogy csak még magasabbra, még távolság-alázóbb csúcsokra kell fölérnie mulandóságából zord emberi fajunknak és megkönnyebbülnek a redők, meg a tövis-koronák az ősz homlokokon.