Szél s hó s düh

Köd-dzsungeléből ki-kifutva tigrisként a tó vicsorít, csapja felém a beton-útra tízméteres habmancsait.   (Szél s hó s düh… De dunyhamelegbe búvok a pilláim alatt. Izzó kályhát lelek magamban, ha a vihar kívül marad.) S a többi! De mint rég, ha dacban a gyermek kumni menekült s a torokban az „igazam van!” géprobbanásig melegült, szél s hó s düh közt – ős-honi nyughely heve vár, ha szemem hunyom; szívemben éden ege gyúl fel, ha a szörnyeket kicsukom.   (A lét-szégyen! Ősz-haj szelével az öregség: a nyüszítő, kinti, nem emberi, az egyre kevésbé emberi idő!) Ez a tél űz! E hó-zúzos haj viharaival rámtörő aggkor idő: e semmi konccal nem juhászítható idő. Jéglapok fogcsikorgatása. Szíjostor a szemhéjakon. De a Lánglopó dühe vár, ha – bosszúja! – pillám lecsukom.