Szél s hó s düh

Köd-dzsungeléből ki-kifutva
tigrisként a tó vicsorít,
csapja felém a beton-útra
tízméteres habmancsait.
 
(Szél s hó s düh… De dunyhamelegbe
búvok a pilláim alatt.
Izzó kályhát lelek magamban,
ha a vihar kívül marad.)
S a többi! De mint rég, ha dacban
a gyermek kumni menekült
s a torokban az „igazam van!”
géprobbanásig melegült,
szél s hó s düh közt – ős-honi nyughely
heve vár, ha szemem hunyom;
szívemben éden ege gyúl fel,
ha a szörnyeket kicsukom.
 
(A lét-szégyen! Ősz-haj szelével
az öregség: a nyüszítő,
kinti, nem emberi, az egyre
kevésbé emberi idő!)
Ez a tél űz! E hó-zúzos haj
viharaival rámtörő
aggkor idő: e semmi konccal
nem juhászítható idő.
Jéglapok fogcsikorgatása.
Szíjostor a szemhéjakon.
De a Lánglopó dühe vár, ha
– bosszúja! – pillám lecsukom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]