A tél ellen örök forradalomban

Látom a lelkem: itt a fagy; szemmel látom a lelkemet, ahogy mellemből ki-kicsap. Kardként küzd értem, úgy szeret. Töményebb lettem, igazibb, hogy a fény s meleg itthagyott. Minden szervem viaskodik. Szünetlen diadal vagyok. Ölni akart? Éltet a Tél! Rám rontott? Hátrál a Halál! Kard volt? Most – ha nő a Veszély! – Tűzkígyót vet az orr, a száj. Egész szívemmel dohogok és forrongok és pörölök. Mint a teleírt szalagok, szentek szájából libegők, dől belőlem az érv örök melegért, mihelyt vacogok. És páncéltoronyként forog szívem a hó és jég fölött isten jussunkért, emberek: ne haljon sose meg, ki egyszer a világra jött!