Tökéletes alkony

Az emberi árulás beleillik az őszi délutánba. A fényeivel egyre fukarabb ég jótékonyan növeli a magányhoz az erőt. Ahogy a piactérről a tanyasi tarka nép: oszlik több irányban is a házak fölül maradéka a nyári kék derűnek. A virágillat temetőivé hidegült. A fölkapált kertsarok savanyú szaga meg akár a frissen ásott síroké. Jólesnék már a kerti székben a nagykabát a férfinak, miután, lám, a szürkület kivette könyvét is kezéből. De egyre lebilincselőbb az égi játék, meggazdagítva hitszegéssel: tragédia-elemként beleszőtt jóslattal, mely úgy villog már, hogy teljesül – Minden-tudón, mindenre készen búvik egymás melegébe a két tenyér. búvik egymás melegébe a két tenyér. Miközben – gyümölcs helyett, mióta már! – zörgő legyintést ejtenek egyre sűrűbben – de csak addig, míg van miből – a fák.