Hegylakó
| Már-már emberi hangon, noha nem |
| a mi hajdan-volt anyanyelveink szavaival |
| dünnyög a ház körül s keres – talán: kér – |
| bebocsátást az őszi szél. De van férfi, fehér hajú, |
| ki véli ezt is érteni magányos |
| hegyi házában, hol megint telelni fog. |
| Nagyon öreg fáival a gyümölcsös |
| beküldte messzi emlékként a termés |
| a túl édeset, a gyermekkorian jóakarót. De |
| mentséget és magyarázatot? Más semmit, arra, |
| mért suhan így – sőt gyorsabban lám! – ez az év is, |
| Pocsolya-tükröket keres mind sietőbb |
| léptei alá a sík határban a hold. |
|
| Istenben bízni túlnehéz már ez a szív. De tán a föld |
| jóakarata… Megkönnyítené? Ám kint a ház előtt is |
| mit tud meg e most fehér láthatártól |
|
| mángorló hullám-hengereit Ninivék, |
| Atlantiszok fölül s húzódhatsz |
| Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra: |
|
|
|