Hegylakó

Ha jól fülelünk és jól fölidézzük a tavaly s még előbb tanultakat: megérthetjük, nemcsak indulatszavait – vad kitöréseit –, de teljes mondatait is, egész tájnyelvi hangtanát az őszi szélnek, ahogy az újra meglelt ház körül dohog. Széthányva, ami így-úgy megmaradt. Ahogy a nyári kacatban matat. Mindez régebbi észlelet. Wales-iül csúfolkodnak a pajkos kakukok, nyers-angolul galambok hírlelik két gyerekes modern ház gondjait – vallja az ifjú Auden is1, mert: ős hangokat tanul a durva fül. Jő aztán, hogy próbálunk válaszolni kilépve kalaptalanul, ősz-fürtösen a ház elé, a holdtól ezüstlő lapály fölé, mely bokraival a szélben, mint a tenger –: nincs párbeszéd. Vélnek hallani léten – földön – túli hangot némelyek. Ilyet mi semmit. Mi csak itt: e földön, itt e földön, földi hangon tudnánk tisztázni ellentéteinket a földöntúliakkal is, ha vannak. A válasz így a szájból, görcsök útján, a marokba, az ujjbögybe, a körömbe tolul; fennhangon, így számkivetetten, csak a síkság tanyáin a kutyák fognak időnként érvelésbe.