Az ígéret megszegése

Kezd megszegetni megint az Ígéret,
a tavaszi. „Minden lehet” megint –
settengve jönnek a naponta más
hőmérsékletű – a mind ember-hűtlenebb –
őszi reggelek.
 
A sirály
szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött
tagmozdulatok nélkül iramul
háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó
rikácsokkal felénk, fölfeszítve
eleve arra, ami vár –
Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú
kilakoltatás. Sárban-cuppogó
menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó
aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok
mi-indokolta kicsörtetéseivel,
a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért:
ott – hullong már a hó? Minden lehet.
Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy
szónok-makogás, vagy – honnan ismerősen? –
lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de
tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol
a hó függönye szétválik, mint színpadé:
még távolabb már – századokra? – hirtelen
kigyulladt sziklacsúcsi városok
csörömpölő – pohárszékszerű – összedőlte.
S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz
s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz
szemlehunyva és fülbehunyva:
ó-szövetségi medvecsordák
lecammogása falni óvodásokat,
ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e?
S legenda sincsen; merő elme-szülemény;
minden való volt s csak megosztatott.
S osztatni fog – mert mért ne gyarapodnék?
S csak nem csilingelnek elő
azok a karácsonyok, még Késmárkkal és
Bálványossal s a végeérhetetlen
pörgettyűzéssel, dióba, miközben
a magányos, messzi, pusztai vén ház körül
cerberusokként állnak őrt a kétes
jövő ellen (föl-fölcsaholva) a
megvesztegethetetlen
nagyapai juhászkutyák.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]