Az ígéret megszegése

Kezd megszegetni megint az Ígéret, a tavaszi. „Minden lehet” megint – settengve jönnek a naponta más hőmérsékletű – a mind ember-hűtlenebb – őszi reggelek.   A sirály szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött tagmozdulatok nélkül iramul háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó rikácsokkal felénk, fölfeszítve eleve arra, ami vár – Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás. Sárban-cuppogó menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok mi-indokolta kicsörtetéseivel, a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért: ott – hullong már a hó? Minden lehet. Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy szónok-makogás, vagy – honnan ismerősen? – lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol a hó függönye szétválik, mint színpadé: még távolabb már – századokra? – hirtelen kigyulladt sziklacsúcsi városok csörömpölő – pohárszékszerű – összedőlte. S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz szemlehunyva és fülbehunyva: ó-szövetségi medvecsordák lecammogása falni óvodásokat, ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e? S legenda sincsen; merő elme-szülemény; minden való volt s csak megosztatott. S osztatni fog – mert mért ne gyarapodnék? S csak nem csilingelnek elő azok a karácsonyok, még Késmárkkal és Bálványossal s a végeérhetetlen pörgettyűzéssel, dióba, miközben a magányos, messzi, pusztai vén ház körül cerberusokként állnak őrt a kétes jövő ellen (föl-fölcsaholva) a megvesztegethetetlen nagyapai juhászkutyák.