Ha jól fülelünk

Az ígéret megszegése

Kezd megszegetni megint az Ígéret,

a tavaszi. „Minden lehet” megint –

settengve jönnek a naponta más

hőmérsékletű – a mind ember-hűtlenebb –

őszi reggelek.

A sirály

szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött

tagmozdulatok nélkül iramul

háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó

rikácsokkal felénk, fölfeszítve

eleve arra, ami vár –

Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú

kilakoltatás. Sárban-cuppogó

menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó

aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok

mi-indokolta kicsörtetéseivel,

a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért:

ott – hullong már a hó? Minden lehet.

Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy

szónok-makogás, vagy – honnan ismerősen? –

lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de

tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol

a hó függönye szétválik, mint színpadé:

még távolabb már – századokra? – hirtelen

kigyulladt sziklacsúcsi városok

csörömpölő – pohárszékszerű – összedőlte.

S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz

s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz

szemlehunyva és fülbehunyva:

ó-szövetségi medvecsordák

lecammogása falni óvodásokat,

ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e?

S legenda sincsen; merő elme-szülemény;

minden való volt s csak megosztatott.

S osztatni fog – mert mért ne gyarapodnék?

S csak nem csilingelnek elő

azok a karácsonyok, még Késmárkkal és

Bálványossal s a végeérhetetlen

pörgettyűzéssel, dióba, miközben

a magányos, messzi, pusztai vén ház körül

cerberusokként állnak őrt a kétes

jövő ellen (föl-fölcsaholva) a

megvesztegethetetlen

nagyapai juhászkutyák.

Hegylakó

Ha jól fülelünk és jól fölidézzük

a tavaly s még előbb tanultakat:

megérthetjük, nemcsak indulatszavait

– vad kitöréseit –,

de teljes mondatait is, egész tájnyelvi hangtanát

az őszi szélnek,

ahogy az újra meglelt ház körül dohog.

Széthányva, ami így-úgy megmaradt.

Ahogy a nyári kacatban matat.

Mindez régebbi észlelet. Wales-iül

csúfolkodnak a pajkos kakukok,

nyers-angolul galambok hírlelik

két gyerekes modern ház gondjait –

vallja az ifjú Auden is¹, mert:

ős hangokat tanul a durva fül.

Jő aztán, hogy próbálunk válaszolni

kilépve kalaptalanul, ősz-fürtösen

a ház elé,

a holdtól ezüstlő lapály fölé,

mely bokraival a szélben, mint a tenger –:

nincs párbeszéd.

Vélnek hallani léten – földön – túli hangot némelyek.

Ilyet mi semmit. Mi csak itt:

e földön, itt e földön, földi hangon

tudnánk tisztázni ellentéteinket

a földöntúliakkal is, ha vannak.

A válasz így a szájból, görcsök útján,

a marokba, az ujjbögybe, a körömbe tolul;

fennhangon, így számkivetetten,

csak a síkság tanyáin a kutyák

fognak időnként érvelésbe.

Hegylakó

Változat

Már-már emberi hangon, noha nem

a mi hajdan-volt anyanyelveink szavaival

dünnyög a ház körül s keres – talán: kér –

bebocsátást az őszi szél. De van férfi, fehér hajú,

ki véli ezt is érteni magányos

hegyi házában, hol megint telelni fog.

Nagyon öreg fáival a gyümölcsös

beküldte messzi emlékként a termés

utóját, a túl pirosat,

a túl édeset, a gyermekkorian jóakarót. De

mentséget és magyarázatot? Más semmit, arra,

mért suhan így – sőt gyorsabban lám! – ez az év is,

pedig az utolsó talán?!

Pocsolya-tükröket keres mind sietőbb

léptei alá a sík határban a hold.

Istenben bízni túlnehéz már ez a szív. De tán a föld

jóakarata… Megkönnyítené? Ám kint a ház előtt is

mit tud meg e most fehér láthatártól

a férfi, nyarai után?

Afféle tenger hozza ott

mángorló hullám-hengereit Ninivék,

Atlantiszok fölül s húzódhatsz

Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra:

vakondoktúrás az neki.

Tökéletes alkony

Az emberi árulás beleillik az őszi délutánba.

A fényeivel egyre fukarabb ég jótékonyan

növeli a magányhoz az erőt.

Ahogy a piactérről a tanyasi tarka nép:

oszlik több irányban is a házak fölül

maradéka a nyári kék derűnek.

A virágillat temetőivé hidegült.

A fölkapált kertsarok savanyú szaga meg

akár a frissen ásott síroké.

Jólesnék már a kerti székben

a nagykabát a férfinak,

miután, lám, a szürkület

kivette könyvét is kezéből.

De egyre lebilincselőbb az égi játék,

meggazdagítva hitszegéssel:

tragédia-elemként beleszőtt

jóslattal, mely úgy villog már, hogy teljesül –

Minden-tudón, mindenre készen

búvik egymás melegébe a két tenyér.

Miközben

– gyümölcs helyett, mióta már! –

zörgő legyintést ejtenek egyre sűrűbben

– de csak addig, míg van miből – a fák.

A tél ellen örök forradalomban

Látom a lelkem: itt a fagy;

szemmel látom a lelkemet,

ahogy mellemből ki-kicsap.

Kardként küzd értem, úgy szeret.

Töményebb lettem, igazibb,

hogy a fény s meleg itthagyott.

Minden szervem viaskodik.

Szünetlen diadal vagyok.

Ölni akart? Éltet a Tél!

Rám rontott? Hátrál a Halál!

Kard volt? Most – ha nő a Veszély! –

Tűzkígyót vet az orr, a száj.

Egész szívemmel dohogok

és forrongok és pörölök.

Mint a teleírt szalagok,

szentek szájából libegők,

dől belőlem az érv örök

melegért, mihelyt vacogok.

És páncéltoronyként forog

szívem a hó és jég fölött

isten jussunkért, emberek:

ne haljon sose meg,

ki egyszer a világra jött!

Szél s hó s düh

Köd-dzsungeléből ki-kifutva

tigrisként a tó vicsorít,

csapja felém a beton-útra

tízméteres habmancsait.

(Szél s hó s düh… De dunyhamelegbe

búvok a pilláim alatt.

Izzó kályhát lelek magamban,

ha a vihar kívül marad.)

S a többi! De mint rég, ha dacban

a gyermek kumni menekült

s a torokban az „igazam van!”

géprobbanásig melegült,

szél s hó s düh közt – ős-honi nyughely

heve vár, ha szemem hunyom;

szívemben éden ege gyúl fel,

ha a szörnyeket kicsukom.

(A lét-szégyen! Ősz-haj szelével

az öregség: a nyüszítő,

kinti, nem emberi, az egyre

kevésbé emberi idő!)

Ez a tél űz! E hó-zúzos haj

viharaival rámtörő

aggkor idő: e semmi konccal

nem juhászítható idő.

Jéglapok fogcsikorgatása.

Szíjostor a szemhéjakon.

De a Lánglopó dühe vár, ha

– bosszúja! – pillám lecsukom.

Őrködők

Ki magas kort ér és – mert annyiszor hallotta így –

azt érzi, csúcsra ért:

körbe tekintve már csak csúcsokat keres,

különös messzeségben is;

mert emlékezetünk végül biz egybeolvad

az emberiség emlékezetével.

Ím itt falunk kocsma-dombján a szombat esti

szokásos hullák, véres ingben – de föntebb, amott

Trója ledőlten is magas mellvédein

még ifjan – nem vakon – Homérosz

arcra fordítva saruja hegyével

egy-egy megdalolandót.

S ahogy a sötétség

növekszik, akként villog elő egyre több

mécs-fény – toronyból, virrasztó szobából? –

van úgy, hogy csillag-magasból.

Míg köröttük

a homályban egy folyamként (csupán

lármáik révén megképzelhetően)

lónyihogásos, kerékrecsegéses,

bőgő-bégető, oá-oázó sereg

csak annyit födhetvén föl egy-egy arcként,

amennyi épp e mécsek fénykörében

– Firenze, Stratford, vagy – lám! – ős Kolhida alatt? –

hal módján földobódik, úgy pedig, hogy

meg is látják az őrködők, a – mondd! –

mire is őrködők? Oly éberen? És kinek is, és

mi végre készítve tanú-jelentést?

Hazudik, aki csak azt mondja: nem dereng

minderre semmi magyarázat.

Adtak – adhatnak – biztató jelet

– nos, bizakodót inkább –

innen-onnan is állhatatos őrködők

s úgy tetszhetik a többieknek,

hogy csak még magasabbra, még

távolság-alázóbb csúcsokra kell fölérnie

mulandóságából zord emberi fajunknak

és megkönnyebbülnek a redők, meg

a tövis-koronák az ősz homlokokon.

A fecske és a falevél

Egy fecske megcsinálta a tavaszt;

meg mégis a csüggedt fejek fölé.

Feszítve erőt, óriásit

a súlyemelő győzelmével.

Ez volt a diadalkapu,

oly szívemelő boltívekkel,

hogy kéz a kézben bizalommal

közeledtünk a fénylő csarnokokhoz,

a merész mennyezet alá, melyet

tágas-magasra épített föl,

– szabadon lám! – a friss tekintet.

Mária hava, Páris,

1968, de éppúgy

1848 – fructidor! – vagy

1789 vagy –

lehetett volna újra amiképp

a fecske fölírta az égre?

Mert a kapu csak a diadalé lett

és semmi másé, hisz tudod;

lépcső vezetett a márványküszöbhöz,

de a lángoló küszöbön túl

ismét a síkság, ismét a számkivetés,

most szaharai fényözönben.

Ezt is tudod.

Fölkelt a város: mint a rokkant,

megvetve hátát kolduló falához,

tenyérrel segítve magát –

Fölkelt az ifjúság

egy teljes hétre, nem először,

de tán utolszor, az a koldus,

ekként a szülő ágyéknak és a sírnak

légvonatában lengő fürttel.

Bátrak lettek az asszonyok,

noha tudták már, hogy a szerelemből

más nem maradt meg végül, csak a tőrdöfés

s el nem áll egy percre sem utána

a vérzés, mint a Szűz szivéből;

noha tudták: messzebbről nyúlik az a penge,

noha tudták: csak pribékek vagyunk, hisz

árvák lesznek már akkor is, ha szülnek:

szemünkbe mondták, hogy szeretnek.

Bár érintette homlokunkat

babérlevélnél biztatóbb becézés,

tőlük, az asszonyoktól;

kapott tenyerünk néha büszkeséget

többet, mint reszketeg mestereinknek

búcsú-parolájából, miután

körüljártuk a szobrot és a tornyot,

a zenemunkát és a fölkelést

és mind a művet, amelyet mi tettünk,

vizsgadarabokként a gyúrható

évszakokéhoz.

Addig tartott a győzelem hát,

míg átvonultak diadalívünkön

a reggelek, ringó szurony-menetben

reményt villogva távozón is –

Hogy is nyelhettünk volna győzedelmet,

hogy ha küzdelmet sem haraptunk?

Lett, ami lett.

Egy fecske nem csinált tavaszt, de

az első falevél a ház fölött

cikázva sárgán, mint a

már repülőkről leszórt hadparancsok,

az első falevél azonnal

megcsinálta az őszt,

a véglegest,

az általános visszavonulással.

Fát vág, burgonyát vermel ismét

nagybátyánk, a paraszt;

a férgek föld alá huzódnak;

aztán a waterloo-i pánik;

aztán a Szent-Szövetség hómezői.

Soha ily bátrak nem voltak az asszonyok.

Szemünkbe mondták:

Nem a Pap, nem a Vezér, nem a Bíró

tartotta egyben a didergő hordát,

a még csak százezer éve igyekvőt,

szélén gyerekkel, kutyával, malaccal.

Szemünkbe mondták, hogy szeretnek,

az égi testek rokonai ők,

a táncosnő-trikó, az orvosi köpeny alatt is

ciliciumi vércsöppeket gyöngyözők,

a traktorvezetés, a szénlapátolás

közben is ember-áldozatra vontak,

ihatnéka szerint a Holdnak,

a meddőséget-nem-tűrőnek,

szemünkbe mondták szennyezetten is, hogy

szeretnek; szerettek; szerettek volna:

képesek lettek volna mégis élni

az ősi csillagközi ár-apály

törvénye szerint is e földön.

E földön is – de

ha nem volt már kivel.

Hisz nem mentünk át a kapun,

nem léptünk túl kis köreinken

s kezdődött a forgás elölről

az évszakokkal –

„Most tél van és csönd és hó és halál”.

Megírom ezt a levelet még

Pathmoszból, testvéreim, mialatt

a ködből még kihallani

„vak ügetését eltévedt lovasnak”

s emlékezem,

nyáron fehéren, télen vörösen

világolt az estben a szülőház ablaka –

Télen volt igazibb,

télen, kezdődő hóviharban.

Párbeszéd új házasok közt

1

Megvoltál bennem már előbb,

mielőtt megismertelek.

A képzelet,

vajon a vágy is csak mélységesebb

emlékezet?

Régóta voltam már veled

a jövő foglya.

Mígnem megismerhettelek,

úgy is, mint a biblia mondja.

Igen, csak fölismertelek.

Minden ragyog;

otthonian, mégis csodásan,

mint mikor fölgyullad a villany

a kéztől, mely tapogatott,

a rég látott vidéki házban.

Benned vagyok.

2

Itt vagy és itt van

a jövendő a tagjaimban.

3

A tagjaimban

S az a vágyam: holtomiglan.

4

Fényben-sötétben, tündöklően –

itt vagy e termékeny tükörben.

5

Ércöntő formáimból támadt

szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.

De megszelídült szárnyas állat

magadtól vissza

térsz a kalitba.

Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,

az éneked.

Az én pulzusom löki – hallod –

a véredet,

hogy dallama helyes legyen.

6

A holnapok üresen várnak.

Tenélküled.

– Tenélküled.

7

De múltad sincs már, ha kibocsátlak,

véglegesen.

8

Arcod előleg kisdedem.

9

A messzeség sem messzeség.

Fogaskerékkel a fogaskerék

forog oly egyszerűen, miképp

gondolattal a gondolat, mióta

nevetéssel a nevetés, mióta

kettőnkben az egy ölelés

körét először megfutotta.

10

Mi az: vágyat betölteni?

Teletöltődöm mindahányszor

a világgal, mint egy pohár bor,

ha szívem kedveddel teli.

11

Bennem láthatod úgy magad,

hogy méltón megtetszhess magadnak.

Íme hát kijavítalak

és visszaadlak:

nagylelkű én, a mindenséggel.

12

Ekként lel visszhangot szavad,

olyat, hogy eloszlik a kétely.

13

Pórázon vagyok, annál szorosabban,

minél tágabb a birtokom.

14

Határtalan,

úgy ember az ember, ha társa van.

15

Hidak karfáján, ló nyakán

az én kezem is végigsiklott,

jó-ívű kerékpár-kormányon;

bár kétségbeeséssel szívemben:

helyeseltem, szelíditettem,

javítottam valamit én is

ezen a miránk bízott bolygón.

Hogy otthont leljenek a nők,

arcvonásukból, bármi torzak,

fészek rakódjék a mosolynak.

16

Ahogy a röpülő madárnak

lényét, amikor eltűnik;

teljes egésznek akkor látlak,

amikor nem vagy itt.

Szabad emlék marad utánad.

Tágul a távlat.

Világűröm gazdagodik.

17

Szaladt a százlábú folyó

a kavicsokon, tette dolgát.

Haladtam gyors járó-kelők közt

a városokon, én is egy csepp.

Villogtam, láttam: érlelődtek

az én tekintetemtől is

valamit még a kupolák,

a századok gyümölcsei.

Érlelődtél énvelem is

célod felé, emberiség.

Jólesett magyaráznom annak,

akivel kar-karban haladtam.

Mint gazda-pár búzamezők közt,

amelyek vasárnap is nőnek.

18

Megállt szobrászi mosolyom

gyermek-fejeken: mint lehetne

örökebb mű belőlük is.

Jött belém minden lecke: váltak

okosabbá az én nehéz

ujjaim is, a kővel küzdők,

asszonyi keblek hajlatától;

bögyükön szikrázott föl a remény,

igen, a fény az éjszakában,

melynek hajnala a jövendő.

19

Beléptél, és a fa, amelynek

vérereim az ágai

azonnal virágozni kezdtek,

azonnal gyümölcsözni kezdtek,

sátrat bontottak azonnal;

ujjbögyeim máris etetnek,

szemem szilvái neked érnek,

dalos madár szólal a számban.

Bízd rám magad.

Naponta megtermem, amid kell.

Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.

Tied lehet ismét az alma,

az ősi anyai kebel,

bűntudat nélkül, édesen.

Kettőnké mégis a világ.

20

Ki fog tisztulni a vidék,

ki az ember meggyötört arca:

hittem nem egyszer, mikor én

ébredtem föl előbb az ágyban

és kinéztem az ablakon

új gyártelep síneire,

vén várost átszelő folyókra:

ahogy siettek a jövőbe

a hidak jegygyűrűin át.

21

Minden jelen-

pillanatom a gyermeked

s a gyermekem.

22

Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.

23

És majd elülhetsz

magadban is magánytalan

Halálban is haláltalan.