Koszorú

Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még, szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. Elhagytak szellemeid. Újra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázadokon át a behúzott vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor –: most mutatod meg, most igazán – nekem is, mire vagy jó, most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek kőharapó erejét. Összemosolygás nyelve; a titkon össze-világló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve; a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított mélyebbről fakadó tanúság- tétele, mint Lutheré; kassai zugárus, bukaresti cselédlány, bejruti prostituált szüle-hívó nyelve; köpések- mosta, dühpírja-törölte orcájú fiaid közül egy, íme: szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bólintásra becsült más népek előtt is: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám.