Reggel, október, napsütés

Két nap lövet vad fényt a hegyi házra.
Az egyik, melyet most emel Somogy.
A másik, mely a tó tükrén lobog –
mint ráadása? Bőszebb harci társa!
Két fényszóró hív ki az aranysárga
színpad-teraszra. Szemem hunyorog.
De a szív? Nyílna! Mind szodébbra, hogy
még, még s még melegebben! „Búcsúzásra!”
Halált álmodtam. Szörny maffiát. Álnok
imbroglio-kkal (mik még se voltak álmok).
S e torz dráma döntött le (hős helyen).
S most – kint vagyok! Itt! Végjaj után is – épen!
S főt hajtván úgy jár halmon, habon, égen
hálás szemem, hogy már-már könnyezem.
Változat a tercinákra
Várni, éri-e érdem évnyi dolgom,
kell menni nekem Pestre meghajolnom?
Itt én vagyok a mű, az várja itten
– halmok, habok, fák nagy terme előtt –:
jó lett-e, rossz-e, amit végbe vittem? – –
Felelj! Mielőtt függönyöd beföd!
Még egy változat
Így is: teátrum! Sminktelenül hadd mondom:
s ha visznek is! S ha ez volt is az otthon,
honnan most – irígyen csipp-csupp titokra –
a gazda, lázadó fiát, szótlan kitesz:
megyek, fogam közt megvetést szorítva:
velem közölni nem volt érdemes?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]