Fogyó időben
Ritkábban, egyre hatalmasabban |
dobban a szív az évben. |
Holnap |
Szilveszter! S azután? – Mélyebbről, |
messzebbről, mind melegebb múltból |
bőgnek máris a barmok az esti |
|
vár ridegen lent most a laposban. Szánon |
szálltunk rá valaha! Emlékszel? Amidőn |
új lehetett még az idő. Megújult |
– leánydaltól – még a remény; meg |
esztendőszámra a hit! Most csak a köd, |
meg a nyirkosság. Ha volna is éppen: |
mire volna a hó jó? |
Egyre szűkülnek |
a határvonalak köröttünk, a riadt |
nép fülelésében: a közelgő |
|
|
Túl a folyón
Rég nem táncolnak: rég nem döngülik |
toporzékolva földjüket: övék! övék! övék! |
Nem pörgetnek rég körbe leányt, hogy: teret! teret! |
Ki látta bár hetykén billegetett |
Besüppedt földobált öklükig. |
|
Tört hajóhaddal habok ha dülöngnek, |
temetőik dőlt fejfákkal dühöngnek: |
ránganak üdvtelenül tovább odalent – |
ki tudja már, a nóta mire ment? |
|
A többi meg, a satnya maradék, |
a bibliaian isten-űzte nép – ? |
Szétszóratott. |
Szaglászik őgyelegve |
a főtéren utolsó két öregje. |
|
|
Emelő halál
F. Feri halálát is, Mártáét is „végig csináltam”, ahogy mi halandók oly
kegyetlenül-ártatlanul mondjuk. Igen szerettem őket, elmúlásuk, valahányszor rágondolok, ma
is földre nyom. De aztán – mert hogy oly példamutató élet után oly példamutatóan haltak meg
– mindannyiszor fölemel. Így ez a két halál most afféle szárnyként lett a tartozékom,
egyenletesen váltakozó csapásokkal visznek voltaképpen csak most megpillantott szakadékok,
tengerszorosok fölött. Áron és Laci – Gara – együttműködésem nélkül halt meg, de rám a
második váltásba szív-emelők ők is. Így – hasonlóan a halak mellék-uszonyához, ráadás-szárnyaim is vannak. De hisz Járdányi és Berda is barátom volt és ők is értékesen haltak meg, mind ebben az évben! És Lajtha és Ney és Úrhegyi és Rácz, Vass,
Sarkadi és mind a csattogva eltávozottak csak Lőrincig visszamenően. Vállamtól sarkamig két
sorban is sűrűn rajtam a szárny s biztatnak távoli emlékeimmel, hogy – bátran! – gyáva csúszó-mászó, jutsz valamire majd ebben a közegben is, mint hajdan a vízben, amidőn – ússz te is! –
beletaszítottak. |
Eltűnő társak
Egy borjú, egy nyúl, egy kos, egy kutya, |
– Vitéz nevű – aztán apám, anyám |
és mind a holt hűtlen után |
el-elhagy ő is: Gyula, a – „Gyula!” |
|
Egy-egy arcmozdulat alól, |
mint rácsa mögül a fogoly |
rándul a szája, vág felém szeme. |
|
Mint régiek, ti, kutya, kos, tehén: |
kezd ő is nem lenni sehol. |
Szólíthatom, nem válaszol. |
Vagy más jelentkezik nevén! |
|
|
Vendéghölgy a kastélyparkban
reggelire, tartine-ra kenve, |
nem táplálták ezek se benne |
|
csak megye-híres bánatát. |
|
mellehúsa, a jérce szárnya |
ebédre, a gyümölcs-saláta, |
|
Megtestesülten egy kövérre nőtt |
|
szép Bánat, a nótákból ismert |
|
Bús Gerlice járkált a díszkert |
|
|
Híresek
Valahányszor csak rámutatnak |
egy hírességre: ez, ez – Az!
|
Izzó vasálarc rajta az az arc. |
|
Remény vetül rá, zászlón lesz kép, |
csodát vár – hogy üdvre vezessék – |
kiket fölötte tündökölni lát. |
|
A „híres”, ki nem érzi: mécs, de |
s mélyből jő fölemeltetése: |
szétmarja azt – épp fényével – a Kép. |
|
Mert meddig győzik türelemmel, |
kiknek a vágy csak látomás? |
S mert bármily grádicson az ember: |
igéret, egy-egy profán messiás. |
|
Mert dicsősége? Zord adósság. |
S amellyel győz majd: serege? |
|
Kik rendelték láng-trónra Dózsát |
Máglyára Husztot? Ők, a Jóság- |
szomjazók, az Igazság-éhezők. |
|
Valahányszor csak rámutatnak |
egy hírességre: ez – valóban – Az!
|
Szívére ostorütést kap csak: |
tovább! Nem tiéd, miénk az az Arc! |
|
|
Reggel, október, napsütés
Két nap lövet vad fényt a hegyi házra. |
Az egyik, melyet most emel Somogy. |
A másik, mely a tó tükrén lobog – |
mint ráadása? Bőszebb harci társa! |
|
Két fényszóró hív ki az aranysárga |
színpad-teraszra. Szemem hunyorog. |
De a szív? Nyílna! Mind szodébbra, hogy |
még, még s még melegebben! „Búcsúzásra!” |
|
Halált álmodtam. Szörny maffiát. Álnok |
imbroglio-kkal (mik még se voltak álmok). |
S e torz dráma döntött le (hős helyen). |
|
S most – kint vagyok! Itt! Végjaj után is – épen! |
S főt hajtván úgy jár halmon, habon, égen |
hálás szemem, hogy már-már könnyezem. |
|
Változat a tercinákra
Várni, éri-e érdem évnyi dolgom, |
kell menni nekem Pestre meghajolnom? |
Itt én vagyok a mű, az várja itten |
|
– halmok, habok, fák nagy terme előtt –: |
jó lett-e, rossz-e, amit végbe vittem? – – |
Felelj! Mielőtt függönyöd beföd! |
|
|
Még egy változat
Így is: teátrum! Sminktelenül hadd mondom: |
s ha visznek is! S ha ez volt is az otthon, |
honnan most – irígyen csipp-csupp titokra – |
|
a gazda, lázadó fiát, szótlan kitesz: |
megyek, fogam közt megvetést szorítva: |
velem közölni nem volt érdemes? |
|
|
|
Számadó
Őszül hajam, mélyülnek a redők. |
Több egyre köröttem a fiatal. |
Vakoskodván érzek szomjú erőt, |
legyek a legmesszebblátó magyar. |
|
Lappangó juhász-számadói gond |
susogja, nem mehetsz még, munka vár. |
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont. |
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj. |
|
…Szétszóratván, ős lápokba vonult |
hite-konok község hű papjaként |
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!) |
|
templomtalanul, palásttalanul |
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) |
kell osztanom úrvacsorát s ígét! |
|
|
Önkritika
Hogy elvették a kalamárisát, |
tollát, papírját: esze-, keze-tétlen, |
az elzártság e kettős börtönében, |
csak most érezte láblánca vasát, |
|
torony-celláját a kufsteini télben! |
|
Aztán, hogy könyvet sem kapott: saját |
múltját olvasta regény-módra át, |
mind zordabban; ön recenzense képpen! |
|
Mennyi negély! Bókolás! Stíl-zavar! |
Nagy szó, parány tett! Vád, viszály: „magyar |
átok”! |
Szerencse, hogy nincs befejezve – |
|
S mert nem akadt egy kis ceruza-vég, |
fogával írta újra jellemét, |
|
csikorítva, csontjába, egyenesre! |
|
|
Meghalt
Különbnek lenni tenmagadnál. |
|
Koszorú
nem bírhatsz. De lobogsz még, |
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat |
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén |
többször a béna dühtől, megalázott. |
|
Mint évszázadokon át a behúzott |
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem |
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt |
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak |
néma ajak-mozgás mímelte a szót, |
mert hangot sem tűr a török, mert |
most igazán – nekem is, mire vagy jó, |
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek |
|
Összemosolygás nyelve; a titkon |
össze-világló könnyek nyelve; a hűség |
nyelve; a föl nem adott hit |
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság |
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) |
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, |
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska |
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert |
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert |
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú |
főnök előtt habogó veterán |
nyelve; a rendőrőrsön azonnal |
mélyebbről fakadó tanúság- |
kassai zugárus, bukaresti cselédlány, |
bejruti prostituált szüle-hívó |
orcájú fiaid közül egy, íme: |
szólni tudó más nyelveken is, |
mondandói miatt figyelemre, |
bólintásra becsült más népek előtt is: |
nem léphet föl oly ünnepi polcra, |
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád |
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló |
|
|
|