Számadó

 

 

 

 

Fogyó időben

Ritkábban, egyre hatalmasabban
dobban a szív az évben.
dobban a szív az évben. Holnap
Szilveszter! S azután? – Mélyebbről,
messzebbről, mind melegebb múltból
bőgnek máris a barmok az esti
ködben a kútnál.
 
Új, új – beh új – Újév
vár ridegen lent most a laposban. Szánon
szálltunk rá valaha! Emlékszel? Amidőn
új lehetett még az idő. Megújult
– leánydaltól – még a remény; meg
esztendőszámra a hit! Most csak a köd,
meg a nyirkosság. Ha volna is éppen:
mire volna a hó jó?
mire volna a hó jó? Egyre szűkülnek
a határvonalak köröttünk, a riadt
nép fülelésében: a közelgő
 
ágyudörejben.

 

 

 

Túl a folyón

Rég nem táncolnak: rég nem döngülik
toporzékolva földjüket: övék! övék! övék!
Nem pörgetnek rég körbe leányt, hogy: teret! teret!
Ki látta bár hetykén billegetett
 
ujjuk bögyét?
Besüppedt földobált öklükig.
Tört hajóhaddal habok ha dülöngnek,
temetőik dőlt fejfákkal dühöngnek:
ránganak üdvtelenül tovább odalent –
ki tudja már, a nóta mire ment?
A többi meg, a satnya maradék,
a bibliaian isten-űzte nép – ?
Szétszóratott.
Szétszóratott. Szaglászik őgyelegve
a főtéren utolsó két öregje.

 

 

 

Emelő halál

F. Feri halálát is, Mártáét is „végig csináltam”, ahogy mi halandók oly kegyetlenül-ártatlanul mondjuk. Igen szerettem őket, elmúlásuk, valahányszor rágondolok, ma is földre nyom. De aztán – mert hogy oly példamutató élet után oly példamutatóan haltak meg – mindannyiszor fölemel. Így ez a két halál most afféle szárnyként lett a tartozékom, egyenletesen váltakozó csapásokkal visznek voltaképpen csak most megpillantott szakadékok, tengerszorosok fölött. Áron és Laci – Gara – együttműködésem nélkül halt meg, de rám a második váltásba szív-emelők ők is. Így – hasonlóan a halak mellék-uszonyához, ráadás-szárnyaim is vannak. De hisz Járdányi és Berda is barátom volt és ők is értékesen haltak meg, mind ebben az évben! És Lajtha és Ney és Úrhegyi és Rácz, Vass, Sarkadi és mind a csattogva eltávozottak csak Lőrincig visszamenően. Vállamtól sarkamig két sorban is sűrűn rajtam a szárny s biztatnak távoli emlékeimmel, hogy – bátran! – gyáva csúszó-mászó, jutsz valamire majd ebben a közegben is, mint hajdan a vízben, amidőn – ússz te is! – beletaszítottak.

 

 

 

Eltűnő társak

Egy borjú, egy nyúl, egy kos, egy kutya,
– Vitéz nevű – aztán apám, anyám
és mind a holt hűtlen után
el-elhagy ő is: Gyula, a – „Gyula!”
Alig találkozom vele.
Egy-egy arcmozdulat alól,
mint rácsa mögül a fogoly
rándul a szája, vág felém szeme.
Mint régiek, ti, kutya, kos, tehén:
kezd ő is nem lenni sehol.
Szólíthatom, nem válaszol.
Vagy más jelentkezik nevén!

 

 

 

Vendéghölgy a kastélyparkban

Diákkori emlék

 
 
Az ikra, a lazac, a rák
reggelire, tartine-ra kenve,
nem táplálták ezek se benne
 
csak megye-híres bánatát.
 
A gyenge lúd
mellehúsa, a jérce szárnya
ebédre, a gyümölcs-saláta,
 
ezek is mit? A mélabút.
Mind nehezebben
sétált, nyögött
uzsonna s vacsora között
 
e szerelemben.
 
Tündér világ.
Megtestesülten egy kövérre nőtt
 
szép Bánat, a nótákból ismert
 
Bús Gerlice járkált a díszkert
 
kalitka-rúdjai mögött!
A béresnék könnyein át.

 

 

 

Híresek

Valahányszor csak rámutatnak
egy hírességre: ez, ez – Az!
Vörösödni kellene annak.
Izzó vasálarc rajta az az arc.
Remény vetül rá, zászlón lesz kép,
győzelmi zálog: a világ
csodát vár – hogy üdvre vezessék –
kiket fölötte tündökölni lát.
A „híres”, ki nem érzi: mécs, de
milliók hit-lángjától ég
s mélyből jő fölemeltetése:
szétmarja azt – épp fényével – a Kép.
Mert meddig győzik türelemmel,
kiknek a vágy csak látomás?
S mert bármily grádicson az ember:
igéret, egy-egy profán messiás.
Ha látná előre sorsát
jajongania kellene.
Mert dicsősége? Zord adósság.
S amellyel győz majd: serege?
Kik rendelték láng-trónra Dózsát
pribékjeinél is előbb?
Máglyára Husztot? Ők, a Jóság-
szomjazók, az Igazság-éhezők.
Valahányszor csak rámutatnak
egy hírességre: ez – valóban – Az!
Szívére ostorütést kap csak:
tovább! Nem tiéd, miénk az az Arc!

 

 

 

Reggel, október, napsütés

Két nap lövet vad fényt a hegyi házra.
Az egyik, melyet most emel Somogy.
A másik, mely a tó tükrén lobog –
mint ráadása? Bőszebb harci társa!
Két fényszóró hív ki az aranysárga
színpad-teraszra. Szemem hunyorog.
De a szív? Nyílna! Mind szodébbra, hogy
még, még s még melegebben! „Búcsúzásra!”
Halált álmodtam. Szörny maffiát. Álnok
imbroglio-kkal (mik még se voltak álmok).
S e torz dráma döntött le (hős helyen).
S most – kint vagyok! Itt! Végjaj után is – épen!
S főt hajtván úgy jár halmon, habon, égen
hálás szemem, hogy már-már könnyezem.
Változat a tercinákra
Várni, éri-e érdem évnyi dolgom,
kell menni nekem Pestre meghajolnom?
Itt én vagyok a mű, az várja itten
– halmok, habok, fák nagy terme előtt –:
jó lett-e, rossz-e, amit végbe vittem? – –
Felelj! Mielőtt függönyöd beföd!
Még egy változat
Így is: teátrum! Sminktelenül hadd mondom:
s ha visznek is! S ha ez volt is az otthon,
honnan most – irígyen csipp-csupp titokra –
a gazda, lázadó fiát, szótlan kitesz:
megyek, fogam közt megvetést szorítva:
velem közölni nem volt érdemes?

 

 

 

Számadó

Őszül hajam, mélyülnek a redők.
Több egyre köröttem a fiatal.
Vakoskodván érzek szomjú erőt,
legyek a legmesszebblátó magyar.
Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.
…Szétszóratván, ős lápokba vonult
hite-konok község hű papjaként
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!)
templomtalanul, palásttalanul
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)
kell osztanom úrvacsorát s ígét!

 

 

 

Önkritika

Batsányié
Hogy elvették a kalamárisát,
tollát, papírját: esze-, keze-tétlen,
az elzártság e kettős börtönében,
csak most érezte láblánca vasát,
torony-celláját a kufsteini télben!
Aztán, hogy könyvet sem kapott: saját
múltját olvasta regény-módra át,
mind zordabban; ön recenzense képpen!
Mennyi negély! Bókolás! Stíl-zavar!
Nagy szó, parány tett! Vád, viszály: „magyar
átok”!
átok”! Szerencse, hogy nincs befejezve –
S mert nem akadt egy kis ceruza-vég,
fogával írta újra jellemét,
 
csikorítva, csontjába, egyenesre!

 

 

 

Meghalt

 
S te megmaradtál.
Különbnek lenni tenmagadnál.

 

 

 

Koszorú

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor –:
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zugárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]