Csatavesztés

Szolnoknál Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? – Sebláza idáig izzik. A júliusvégi mária-kék mennybolthoz rettenetesen illik a hullabűz. Korlátlan urakként – úrlovasokként szinte – köröznek az ellenséges biplánok mély repüléssel, csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. A „Trieszti Nő” kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt: hatalmasan, tündökletesen állt talpra meztelenül ő, a sörfoltos zöld asztalok fölé, a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő, szerelmeink, a gyári lányok aranyló kontya fölé, és magasodott, ő, a szombati csillagokig tündérien a haza, az az édes, ő, aki most odaát forog, fogolyként, két karjával hol arcát, hol a tarkóját védve, tudva jól, hogy meggyalázzák, azon véresen, mialatt te is, én is rohanunk s a gránát gúnyköpésként érkezik s basszus-röhejekkel örvend a távoli nehéz tüzérség.