Eretnek ima

A pusztulás, a pusztulás, a pusztulás is szárnyalás. Ami romlik, ami oszol, fölszabadul, akár a sírból. Izegő-nyüzsgő föltörés mindennek bomlása, megannyi légvétel, pihe-rebbenés. Tojása héját a kikölt madár: úgy tiporja ki holt anyagát maga alá: láncát veti. Népem erdőtűz-kihúnyása, csattogó tollakkal eget vívsz. Ez a te próbád. És a világé. Az omló fal széttárja karját és – kettéhasadván – ledől bár, föllélegezve küldi vissza hű lényegét, amitől fal lett. Minél mélyebbről, annál egyenesebben suhan föl arany nyílként a zuhanni züllött nőből, az, ami nem lett: ami lehetett volna! Rothadás mocskából lép elő legvilágítóbban az eszme. Semmi szépség nem tündökletesebb, mint amelynek rútság volt a fészke. Népem, trágyával megdobáltatásod törli ragyogóra az orcád. A pusztulás, a pusztulás: emelkedés. Föltámadás szárny-erejével feszül elő csontburkából a mag s a jog. Népem, jelened romjain fetrengve vívod ki magad – Váltsd ki magad! Omoljon porrá bár a boltív, kariatíd ős igazságaink: föl, föl és föl! Mi közösít ki, mi nyom ki magából bennünket? Örvendjünk neki: gőg és hazugság! Micsoda hiányunk miatt nem illünk annyia közé? Az legyen büszkeségünk. Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen! Stigmaként égnek sebeink Világítják az ember éjszakáját.