Az arc a viselőjéhez
|
Mottó:
– Vén arcok, bearanyozódtok…
– Ha lesz miből!
|
| Az utcasarokra már mégse küldj ki. |
|
Hű szeretőnek teremtődtem. |
|
Berendezkedtem volna benned. |
|
Kar-karban kijárhattunk volna. |
| Nem kellene, hogy rejtegesselek. |
|
Nem kellene, hogy rejtegess. |
|
| Nem ölelődzöm össze bárkivel |
| kutyafarkot csóválni szám körül |
| egy biztató szóért, egy csókért, |
| nem nyüzsögtetni a szememben |
|
kígyófészket, siklásra és |
|
| Egymáshoz öregedtünk volna, |
| elviselve, amit vállalni kell – |
| Meg-megpirít, tudod mi már? |
|
| Nem löksz vissza oda, ahonnan |
| jöttünk, a hulladék-evőkhöz, |
| négykézláb majomként makogni. |
| Talpon akarok állni én is. |
| Hazudsz, hogy nem dacolhatunk. |
|
| Vigyázz hát, aljas. Följelentelek. |
| Egyre több már, aki olvasni tud. |
| Írom máris a leleplező levelet. |
| Ki fogod tenni ablakodba. |
| Nem úgy, mint rég a parasztocskák |
| Majd én rakom ki, én, a képed, |
| belevágva, bicsaknál bosszulóbban |
| mind a vonást, amit a májtól, |
|
szívtől: a lelkedtől, híres! |
|
| Láttál rács mögött tébolyultat? |
| Vigyorogsz még, vagy vicsorogsz már |
|
|
|
S amit még mond az arc
| Én tudom, én, mi szándékoltatott el. |
|
| Én tudom, mi villámlik még ma is |
|
az ősi tervből, valahányszor |
| jól-szeretett nők, igen: elragadva
|
|
azt susogják, megszárnyasulva |
| halandónak már túlontúl gyönyörtől: |
| tekintve nagy-nagy messze hátra, |
| zárt szemükkel és nyílt ölükkel |
| s előre meg messzebb tekintve, |
|
emlékezve vagy szomjúhozva: |
| és mind e föld-teremte föld felettiekre. |
|
Megannyi vég-próba vagyok, |
|
Hová? Villámfény mosolyok tudják |
|
tartós düh fintorai közt. |
|
|
Kiket szült Katalin
| Szültem volna egy mérnököt. |
| Már-már világra hoztam. De előbb |
| meg kellett szülnöm egy jégszekrényt. |
| Akartam szülni egy tanárnőt. |
| Meg is szülhettük volna, de |
| csak hatodiknak, hetediknek, |
| kilencediknek, mint a dédszülék. |
| Meg kellett szülnöm egy lakást, |
| aki pórázra vett tekintetével. |
| Meg kellett szülnöm egy kocsit, |
| belé a szomszédok áhítatát. |
| Meg kell még szülnöm a nyugdíjainkat |
| e gyermekei után fölzabál majd engem is. |
| Meg kell még szülnöm temetésemet |
| neki a tetszelgésre jóétvágyúnak. |
| Meg akartam szülni magam. |
| Meg is szülhettem volna, ha |
| lehetett volna még kitől. |
|
Civilben: történettanár
Pattogva, fölszabadultan lobogott a téli kertben a körben guggoló katonák közt
a fölhasogatott barokk almárium, a századok óta száraz karszék –: kibomlott az idő fonala.
Haszon és érték kortalan (korszaktalan) lett –: mily boldogan szórta a hőt az aranykeretes arckép
is, a nagy sebészé! Meg a tenyérnyi elzevir-ek, a támogatására repülők! Óh, egyenlőség
dermesztő uralma! A hídlásban a süldő (a pörzsölésre váró) géppisztolyos golyótól adta ki vérét,
akár arrébb a két telefonista. Jövendő férfiai s női, egymásban egykor újra édenre találók –:
jégkorbeli barlang szájában álltam, az állat-melegét épp kilehellő istálló küszöbén, tetvesen,
lázasan, egyetlen társaként az ujját emelő Aldébaran-nal. |
Pusztuló ország
| Készül még egy-egy gyermek. Friss-meleg kenyér. |
|
| Szimatol, az ajtófélfához áll: |
| tengődve valameddig még elél, |
|
|
A mester gondjai
| Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai |
| szabadultak a szakmába megint? Neked |
| ezek – szögek? A rendelés szerint? Ezek |
| fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is |
| üzentem, hogy minden harmadikát |
| hosszabbra kovácsolják: két egymásra-tett |
| lábfejet kell átüssenek s a fában |
| két coll legalább, másképp: hol a – tartás?! |
| Meghogy a szögfőt kalaposra vagy |
|
gombásra: adják meg azért a formát; |
| akad a csődületben is szakértő! |
| Itt álljak neki fuserolni, üllő |
| s jancsikalapács nélkül, hidegen? |
| Na nem! Azt a keszeget talán ezek is |
| megbírják, de amazt, a zsufa köpcöset, |
| meg azt a langalétát, azt nem vállalom. |
| Kötözzétek oda istránggal, hevederrel, |
| bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal, |
| – megtéve amit ember megtehet – |
| én, én megyek; nem fogok vörösödni |
| a mások slendriánsága miatt. |
|
|
Eretnek ima
| A pusztulás, a pusztulás, |
| a pusztulás is szárnyalás. |
| mindennek bomlása, megannyi |
| Tojása héját a kikölt madár: úgy |
| csattogó tollakkal eget vívsz. |
|
| Az omló fal széttárja karját |
| és – kettéhasadván – ledől bár, |
| föllélegezve küldi vissza |
| hű lényegét, amitől fal lett. |
|
| Minél mélyebbről, annál egyenesebben |
| suhan föl arany nyílként a zuhanni |
| züllött nőből, az, ami nem lett: |
| ami lehetett volna! Rothadás |
| legvilágítóbban az eszme. Semmi |
| szépség nem tündökletesebb, mint |
| amelynek rútság volt a fészke. |
| Népem, trágyával megdobáltatásod |
| törli ragyogóra az orcád. |
|
| A pusztulás, a pusztulás: |
| Föltámadás szárny-erejével |
| feszül elő csontburkából a mag |
| fetrengve vívod ki magad – |
| Omoljon porrá bár a boltív, |
|
| Mi közösít ki, mi nyom ki magából |
| bennünket? Örvendjünk neki: |
| Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen! |
| Világítják az ember éjszakáját. |
|
|
Lemaradt sebesült emlékezése
| Befogadott; megértett mindent. |
| Noha más nyelvűek is voltunk, |
| s szótárunk előbb a mutogatás, |
| majd a mosoly, a fanyar, a szájszögleti, |
| vagyis már mindent értő és tudó. |
| Megtisztálkodott, fél törülközőjét |
| szárazon hagyva. Lefeküdt, |
| szerényen, felére az ágynak. |
| Lecsavarta a lámpát s szótlanul, csak |
| a némák szó-jeleivel, vagyis csak |
| szívhez szólóan, a magányról és |
| (megcsókolva egy kis fénykép üvegjét) |
| arról, hogy nincs remény: |
| amije volt még, megfelezte. |
| Jövőtől, múlttól soha távolabb, |
| élőhöz soha közelebb; akár én; |
| akár búvóhelyén mind a páros állat. |
|
A démonok kezében
|
Két óra múlva, mondta a fegyőr-parancsnok |
| s kiment. S akkor, dzsungelben sem váratlanabbul, |
| hátulról megrohanta a saját |
| teste: a felelőtlen testrészek, a bentiek |
| – a gyermek-riadalmú szív, a pánik-hajlamú tüdő, |
| a még nem emberi-uralmú bélvilág – |
| s hurcolták volna bár a cella-priccs alá. |
| De épp ezért ő, olyan erővel, aminővel |
| világra jöttét segítette egykor, |
| gyeplőre fogta, most a távozáskor, |
| először is az arcvonásokat. Majd – |
| csoda történt. Megállt a toronyóra. |
| Kiszállt vele odakünt a városból az idő. |
| De itt benn csak megcsörrentek a csajkák. |
| Egy kis négyszög a szemközti falon kigyúlt. |
| Gépkocsi hördült. S föltarthatatlanabbul, |
| mint Neptun és Mars fénykeresztezése |
| eldörrent végül a sortűz; csak már a vas, az ólom |
| s néhány ténytétel s néhány vegy-elem |
|
Csatavesztés
| Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká |
| a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt |
| földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? – |
| A júliusvégi mária-kék mennybolthoz |
| rettenetesen illik a hullabűz. |
| Korlátlan urakként – úrlovasokként szinte – köröznek |
| az ellenséges biplánok mély repüléssel, |
| csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. |
| csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. |
A „Trieszti Nő” |
| kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt: |
| hatalmasan, tündökletesen |
| állt talpra meztelenül ő, |
| a sörfoltos zöld asztalok fölé, |
| a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő, |
| szerelmeink, a gyári lányok |
| aranyló kontya fölé, és magasodott, ő, |
| a szombati csillagokig tündérien |
| fogolyként, két karjával hol arcát, |
| hol a tarkóját védve, tudva jól, |
| hogy meggyalázzák, azon véresen, |
| mialatt te is, én is rohanunk |
| s a gránát gúnyköpésként érkezik |
| s basszus-röhejekkel örvend |
|
Szadisták és genocidák
| fohászkodik, mikor üvölt, |
| hogy ne legyen az ég s a föld |
|
| Nem ölök, nem ez a szakom, |
| de ha hinnem kell valaha, |
| ki máshoz fohászkodhatom, |
|
| Megvetettelek, Szörnyeteg. |
| Vallottam: nem te vagy az Úr! |
| S lám hozzád senki nem rebeg |
|
| Alj-buta vallja s fő-eszes: |
| azt imádd, hogy legyen kegyes, |
|
| ti tudtok nyájjal bánni jól, |
| értvén (farkas-értelmileg) |
|
| Tántorgok már – no még csak egy |
| csapást (várja szinte szivem) |
| és leomlok és hiszek – hiszek: |
|
|
|