Az idő lebírása
| Földön a lomb. Igen. Az ablakok betörtek. |
| A légreszkettető nehéz tüzérség. |
|
De most ím átmeneti csönd. |
|
| Mint kincseikkel az óvóhelyt keresők, |
|
futnak a fák közt az utolsó |
|
percek, még fénnyel. Alkonyul. |
|
|
| léckapuján a kertész felesége. |
| Fölnéz az égre – láthatatlan vadludak. |
|
Bajt semmit nem neszel. Noha |
| nem másként, mint ahogy az óra percen, |
|
abban a percben is, ahogyan ott áll, |
|
|
Megkattan benne is az év! |
| Lekereng őbenne is egy levél. |
| Kapott különös ütést ő is. De csak áll, |
|
derűsen szinte, mint a nagyanyai háznak |
|
szentképein a Szűz a kígyón. |
|
|
|
Az esztendő itt nem rohant el, |
| prédálva pusztán! Itt, megfoghatóan, |
| a pincében, és, igen, láncrakötve, |
|
az istállóban. Ott a csűrben. |
| egymást hívó őrszem-szavában. |
| A két gyerekben, kik a leckét |
| körmölik most a konyhaasztalon. |
|
|
Nem is az öregség arra a szó, |
|
amivel megillette az idő, |
|
amitől más lett az az asszony |
| – nem kevesebb, de több! – oly öntudatlanul, |
|
mint midőn gyermeket fogant. |
| Fizetség volt az inkább, pénztelen, |
|
hisz pénzre át sem váltható; |
| majdnem azt mondhatnánk rá: jutalom. |
|
a csupa vesztés közepette. |
|
| havas csúcsok mögül, a csúcsok |
| az életért megszenvedőknek. |
|
|
áll a magánál-több asszony a kapuban. |
Mint gyermekei bent a betűkből a szót, |
úgy olvassa a felhőkből: havazni fog. |
Halálfehér lesz holnap házkörnyék, határ. |
Bele lúdbőrzik. De belül, a bőr alatt: |
a híres nagy idő, a vad idő |
megszelídítve a répaveremben, |
fogolyként, de mégsem csupán fogolyként |
megszabadítóként az ólban, |
a konyhában az irkákkal fedett asztal körül. |
a medencecsontok fészkében, abban |
|
|
|
|