Jóembereink halálakor

Jóembereink halálakor ősidei vélelem,
hogy a földről folyton a tisztességesek, hűségesek:
a létre érdemesek tűnnek el,
de ittmarad a másodrendű mind szívósan.
A megfigyelés okadatolt. De ekként vajon
legkezdetén fajunk, a sapiens,
nem csupa jót ígért-e és nem épp csak a különb:
a szó jó értelmében a nemes lett
esendőbb itt is, akár a növényvilágban?
A következtetés további útja eszerint, hogy
végül a hitványa, a létre érdemtelenebb
marad meg s alakítja ember-gyümölcseinket is,
ha nem vigyázunk.
ha nem vigyázunk. Őrködés
sokféle van. El-elboruló
láthatárunkra villámgyorsírás-jelekkel
dobálják kusza baljóslatukat
még alvó, de onírikus szavú erők.
még alvó, de onírikus szavú erők. Én,
fölmérve kellően a veszélyt,
meg az esélyt a harcban, a legtöbb reménnyel
azokra nézek – fölfelé –, akik
(épp mert úgy értik az írást: reménytelen)
azt határozzák: vegye föl – elsőbbül is – a fegyvert
kiki magában – magába úgy vonulván akár
szabadságharcos a hegyekbe –
hátrálva bár a félelmetes csúcsig, hol
a táblák egykor átadattak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]