Jóembereink halálakor
| Jóembereink halálakor ősidei vélelem, |
| hogy a földről folyton a tisztességesek, hűségesek: |
| a létre érdemesek tűnnek el, |
| de ittmarad a másodrendű mind szívósan. |
| A megfigyelés okadatolt. De ekként vajon |
| legkezdetén fajunk, a sapiens,
|
| nem csupa jót ígért-e és nem épp csak a különb: |
| a szó jó értelmében a nemes lett |
| esendőbb itt is, akár a növényvilágban? |
| A következtetés további útja eszerint, hogy |
| végül a hitványa, a létre érdemtelenebb |
| marad meg s alakítja ember-gyümölcseinket is, |
| ha nem vigyázunk. |
Őrködés |
| láthatárunkra villámgyorsírás-jelekkel |
| dobálják kusza baljóslatukat |
| még alvó, de onírikus szavú erők. |
| még alvó, de onírikus szavú erők. |
Én, |
| fölmérve kellően a veszélyt, |
| meg az esélyt a harcban, a legtöbb reménnyel |
| azokra nézek – fölfelé –, akik |
| (épp mert úgy értik az írást: reménytelen) |
| azt határozzák: vegye föl – elsőbbül is – a fegyvert |
| kiki magában – magába úgy vonulván akár |
| szabadságharcos a hegyekbe – |
| hátrálva bár a félelmetes csúcsig, hol |
| a táblák egykor átadattak. |
|
|