Sziszifusz, én s te…

Sziszifusz, én s Te: nyárvégi hangya, ahogy te meg ezt a tömérdek darázs-potrohot görgeted rácsüngve, vállal alá búva – a nincs-remény mocskában is hűnek maradni itt alant is, hűnek a konok akarathoz, ami már az ős lázadás, hogy kitörhetünk vésztvillogó uralmából az elbízott csúcsoknak,   bevehetjük, be, mi akár, a várat, a dölyfösködőt, villámolja bár ezt veszélye:   „Zeusz! Olymposz!”   bevehetjük, be, ezzel is,   a buta sziklatömbbel, ezzel   a darázsdöggel, halandó izmaink isten-kacagtató   katapultjával is:   ez volt a lecke.   A biztató. Meg ez – mosolyra, fölényesre késztető –: hogy mégiscsak elénk idéztük   Őt, a Hatalmast,   szitkaink teremtő igéivel   test-öltésre kényszerítettük Őt,   a Hatalmaskodót, de úgy,   hogy ítélkezik bár kegyetlenül   ostrom alatt áll.   Bekerítetten.   S hajítsa bár ránk sorsa minden csillagát:   kivárjuk. Vége lesz.