Tithónosz

Tithónosz, kis tücsök, magamban cirpelek, hol ebben, hol abban a sarkában márványpalotámnak, hogy rám ne lépjenek, ki ne söpörjenek. Hol van a leglobogóbb asszony, Ő, a hajdani szűz, a Hajnal hajadonja? Hol van – azt kérditek? – Eosz, ki megkívánt, férjül kívánt s ide hozott? Itt van, itt, azon keblesen és combosan: fiatalon; két útja közt ma is, kiszalad reggel, megjön este. S hogy hol a régi férfi, az, akit isteneknél többre becsült: Tithónosz? Kis tücsök, megfeketedve, összeaszva cirpelgetek, hol itt, hol ott, abbahagyva, majd újra kezdve, hogy rám ne lépjenek. Mert dallamtalan már a dal, zenétlen a zene; hangjára nem jő ki a múltnak csak egy egere se… És hogy az ifjúság hova lett – ahogyan elsőnek kellett volna kérdnetek? Arra felelgetek, Tithónosz, kis tücsök, aki a söprűtől is tartok, de aki királyfi voltam, trójai! – tündökletes, midőn engem halandót, Ő a Halhatatlan elkért Zeusztól, nekem is öröklétet esengve – ámde oly mohón – kart, keblet, ajkat nyitva máris – hogy elfeledett kérni hozzá, amire igazánból vágyott – ami nélkül pedig mit ér idő: évezrednyi vagy pillanatnyi? – örökös ifjúságot! Falánkabban, örvendezőbb nyelésekkel, bólintásokkal, mint húst s gyümölcsöt ette-itta azt a királyfit Hyperion leánya. Mi volt a végső korty belőlem? Az utolsó ízes falat? Amíg csuta nem lettem, üres pohár. Kiszörpölt, kiszopott szív. Hangszekrény nélkül pendülő húr. Ő tán emlékezik. Hisz még szeret: sóhajt miattam, itt tart magánál, meg-megrezzenve arra, amit fölidéz neki ez a cirpelgetés, időtlenségek zenétlen zenéje, amit verek, emléktelen Tithónosz, kis tücsök, hol innen, hol onnan, zugaiból – hogy rám ne lépjenek – az arany-márvány palotának, hol öröklétig élek: élek, élek, élek – mert már meg sem halok.