Nem fogadtunk el…

Nem fogadtunk el semmi távozást, a holtakét sem. Csak nem faggatództunk kellő eréllyel. Nem követelődztünk, hogy egyszerre miért nem tűntek föl a megszokott helyeken a megszokott tekintetek; miért nélkülük zajlottak le a viták, a társas vacsorák vajon, a háborúk. Csitítgatták a konok kérdezőket sürgölődve friss perceikkel csuklóinkon a bilincses órák: csak azért megy az ősz, hogy visszatérjen, mint akkor, meg akkor, meg akkor! Nem így volt. Tudtuk: az az igazi idő, mely fent csillagokat űz úgy, mint itt alant ez avult lombot és arcot és zászlót és bankjegyet… Attól kaptuk a figyelmeztetést – az elővezetés terhe alatt – hogy csomagolni! sorakozni! ott azon az ajtón be, aztán ki és végig a folyosón, ahol már pofon is eshetik, a fordulóig elfojtva azt a hátrarándulásra nyilalló ösztönét a nyaknak: jő-e a segítség.