Michelangelo a tanítványaihoz,

Arcunk-torzító gyötrelemmel vajúdja ki véső kezünk a Szépet. Az asszonyoknak csak merengniök kell s tündököl anyagukon már a Lényeg: az embermívű Összhang! Pillanatra? Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan? Óh halhatatlan kő! Egy villanatra boldogítanál csak hús-vér karomban! Kontár szavalat, hogy csak adni, adni: ez a művész-vágy! Kapni, kapni, kapni: munkám ezt szomjúhozza; ezt – ígéri! Két lény vagyok! Szörny-módra. Boldog asszony: alig várom, hogy bennem megfogamzzon, mit majd világra kínlódik – a férfi!