A művészet rémuralma

Szeme elé tartotta ecsete nyelét,

lemérte hüvelykujjával a távlatot:

célzott s máris tüzelt

Goya, Velazquez, Tintoretto

és tagjai mind a Statáriális

– a Talponálló –

Törvényszéknek, mely egyben

kivégző osztag.

Szíventalálva helyben ott

pulykává halhatatlanult

az Anyacsászárnő, elámult

menyei, leányai meg

baglyokká, tágult szeműekké;

tigris-fejet kapott az Admirális,

odvába faroló ravasszá

lényegült Gyula pápa;

miután – akár az előbbiek –

évszázadok óta immár

áttolta a carrarai asztalon

az ítéletvégrehajtó kezéhez

a kialkudott halom aranyat.

Ráöntve még egy önkéntes mosolyt is.

Ahogy a vastörvény kívánta.

A múzeumi tágas folyosók

két falán most a korabeli keretek

ketrecében, kolumbáriumában

az öröklét menazsériája,

madárosztálya, halvilága:

kiolthatatlan sóvár

szem-meresztésekkel a rács mögül:

mikor lesz abszolúció.

Bár egy kegyes intés csak odaföntről

vagy idelentről

enyhíteni.

Soha. Te tudod. Te, te, Dante módján

fülelő, üzeneteikre.