Hosszú tél

Fagyott, havazott, szél fútt, de az ó divatú, tömzsi méh-kaptár a kertben – hogy kamasz kezemmel zsuppjára vertem – működött, mint egy modern dinamó. Ujjam emlékezik rá, most, hogy hófehér haj szeles telében küzdő szívemet tapintja (mert fáj): milyen üzenet zsibong abban is: milyen konok méh-raj? Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár! Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör, hány kín, mely elfeledetten is gyötör! Oda a nyár. De lám – holtában is jár? Oda az élet. S mi lettem? Ami voltam?! Munkám: mit sóváran egy életen behordtam, az – bár nélkülem – tovább él s éltet? – fagyban, szélben, hóban?! Non omnis moriar!… Akad majd ifjú kéz, mely megütögeti, letolván havát, szavaim mély-álomra gyűlt hadát s füleli: felelnek-e, bár zümmögéssel?… Óh ha tudnám bár magam, mit válaszolnak! Mi bennem – mint benned is – több, nagyobb annál, mi múló létemmel vagyok? Fogadj be kas: örök-melegű holnap!