Baudelaire esztendejének őszén

Az eső fürge férgei! Nyüzsögve a négy ablakon. Eltűnt az esti Balaton; el föld s ég minden fényei. Villámmal zörren az üveg. Be-befintorog a falánk pondró világ, a szinte ránk- tekergő giliszta-sereg. Kis kancsukák! Spermák! S megint sír-kukacok, rést s hézagot feszegetők, mint majd azok, melyek koporsónkat lepik. A nemzés meg a rothadás torz rángásával pereg e pondrók és ondók serege, ahogy hol táncol, hol csatáz. Zeng-zúg, de nem a szél repül, a ház rohan, a föld alatt. Így utazott Ő, a Riadt, látva kívül is, mit belül. Ki mégis dalt hagyott nekünk! Úti dalt! Hogy fura hajónkban, e föld alatt futóban, – „Vén kapitány!…”   – Megyünk.   Szelünk ma biztató van!