|
A hókoszorúzta sziklahegy, amelyen ebben az esős-szeles évszakban immár
hosszú esztendők óta egyfolytában fölfelé haladok, még nem kapott nevet. Még nincs rajt
semmiféle térképen. A szédítő bazalt-bérc, amelynek síkos zergeösvényein magányosan
küszködve olyan veszélyes csuszamlásokat teszek, állítólag a valóságban nincs meg.
Tüdőmben áll, sőt növekszik; térdizmaimban mered, egyre föggőlegesebbre; dobhártyámon
zúgatja szeleit, mind viharosabban, – így is igaz, tekintve, hogy így tavasszal csak nekiállok a
kapálásnak, gödörásásnak. Ezen a holland-sík tájon! Csak verejtéktörlés közben észlelve s
viszonozva az elismerő karlengetéseket, az irányomban égrecsavart nyakkal végzett
bólintásokat. Megtámaszkodva a kapanyélben, mert a mélységiszony mégis csak meg-meglegyint.
De rámbízták ezt a munkát, s ha végigmegyek a két szőlősor között, fönt a
szalmatetős kis ház előtt – bár határozott ígéret nem történt – mégis csak vár legalább egy
pohár borral a nyakába emelt lopóból eresztve – a Gazda, a nagyapám korabeli.
|