Az útszegélyén

Semmi főt nem húznak úgy le a gondok s nem bólogtatnak úgy meg, hogy bizony ez az élet, mint legelőről hazabaktató háziállatainkét, főleg alkonyatkor. Lépést tartva velük az útszegélyén megtágul – fölhígul – előre-hátra néha az idő, határtalanul. Így oly közelien, hogy már-már visszanézünk: az iménti domb mögött bőrsátrasan, juh-nyájasan Lábán és Izsák korszaka maradt el, az előbbi hegy túlfelén pedig az, amidőn még nem rabunk volt a mélyérzésű ló, majd még arrébb, midőn beszélő társunkként a szílfa susogott megszívlelendő tanácsot. Hogy előre pedig? Hogy előre pedig? Mintha hígulna az a teher is, a jövőé. Főt-ejtegetve hogy „hát bizony” és nem egyszer mosollyal fordulunk be a nagy udvar-kapun, melyet a gyermek is kitár.