Félelmetes és varázslatos
Ablakok
| Vélek emlékezni, de mindre, |
| az ablakra, melyen kinéztem, |
| kikönyököltem, mozdulatlan, |
| modelljükként szorgos időknek. |
|
| Dolgozott rajtam a világ, |
| cserélve szaporán a vásznat. |
| és mindegyikben más az arckép. |
|
| latyakverte földmenti ablak. |
|
| Ablak, amelyről letöröltem, |
| hol a pókhálót, hol a kormot. |
| Istálló- s kovácsműhely-ablak. |
| Kaszárnya-ablak. Börtöné. |
|
| Diákkamrák ablaka, melynél |
| térdre nyomott állal magoltam. |
| Erkélyre nyíló hegyi ablak, |
| kikelve nem magányos ágyból. |
|
| Ablak, melyből falhoz lapulva |
| néztem félszemmel lent a spiclit; |
| majd a sárkányként tűzokádó |
| történelmet a lépcsőházban. |
|
| Néztem, s hajam átszíneződött; |
| mélyült viszonzásul egy-egy ránc. |
| Csak bámultam, mint mindahányan. |
| Hisz bent nem érződött a kép. |
|
| Női szem pillás keretében |
| fürkésztem, én vagyok-e még én. |
| Kutyaszemből is ölelőzött |
| élő tükörkép tükörképpel. |
|
| járhattam föl-fölnézve, honnan |
| int felém egy kar: gyere föl. |
|
| Itt vagyok, úgy, ahogy itt hagytál. |
|
| Enyém ma is a gyermekarc, mely |
| szüreti csoportképen alszik, |
| s a sunyi, dölyfös, rettegő agg arc; |
| ki teremt itt középarányost? |
|
| Filmszalag-kocka iramával |
| pörgő ablakok: világképek! |
| Kerestem sokáig a rendjük. |
| Ki írta a forgatókönyvet? |
|
| A fénykép lencse tigris-foggal |
| tépi s köpi arcodba „képed” |
| a dzsungelénél elvadultabb |
| szörny-uralmaként új gépeinknek. |
|
| Ablakunk minden pórusunk. |
|
| Fény utolsó képésze: Rembrandt – |
| mutassatok, keretek, művet. |
| Hisz emberi az elmúlás is. |
|
| A vad csak koponyacsontjából, |
| barlangból nézi a világot. |
| Pezsgő jövővel telt pohár-szeszt |
| hörpintet velem minden ablak. |
|
| Semmi sem esendőbb és gyávább, |
| tudok le s föl járni a lépcsőn, |
| hol Ninive is pihenő csak. |
|
| Urr napégette vályogfalán áll |
| a hegyi présház, melyből ma is még |
| királyként nézek le a völgybe, |
|
| Ablak-szárnyak, nyílók, csukódók, |
| tietek volt a szárnyalás, föl |
| állat-sorsból, mostoha tájból, |
| költözni ember fecske-rajként. |
|
| Nézz ki az ablakon, beteg. |
| Nem vagy magad. Seregek jönnek, |
| fölmentők, és diadal-ív vár. |
| A kórházkapu, ha kilépsz majd. |
|
|
A kézmívesség kimúlása
| Mammut-csontokként hevernek, épp csak feketén, |
| szerszámok, melyekről lemúlt az élet |
| szétszórtan a volt kovácsműhely udvarán. |
| Hidegvágók, kivásult reszelők, egy méteres nyelű |
| tüzesfogó – ráf-húzáshoz – egy megrepedt |
| faszén-kohó, még kormosan… Élt, békén, még nem is rég |
| a hatalmas ős-állat. |
Estelente, |
| ha közelébe tértem, bár pihent már: |
| roppant erejét s emberpárti jóakaratát |
| testi élményként kaptam, orron át, beszíván |
| szagát s lehét a húszezer évesen is tevékeny, |
| tömérdek teremtésnek. |
Így, azáltal, |
| hogy már-már időtlen volt, azt ígérte: küzdelem |
| nincs hasztalan! S így végül az Időt is, |
| a kerten kívül ránk-leselkedőt, a bestiát |
| visszahajlítjuk uralmunk alá, |
| (betörve elvadult évszakait is) akár |
| a vad lovat, a vad tüzet, a vad ugart. |
|
Tág tél
| Jobban meglelték egymást véleményeink |
| abban a tág visszhangzatú és túlvilágított |
| csarnokban, ami az a téli délelőtt volt. |
| Orvosi tapintással járt a napsugár |
| az üveges fák törékeny kis ágain: |
| rögtön dér-hullatással reagáltak. |
| Minden árnyaltabb, részletezhetőbb volt |
| köröttünk – és bennünk – attól is, hogy |
| talpad alól, akár az én talpam alól a hó |
| a gyermekkori új cipők nyikorgását ropogta föl, |
| s vele a gyanútlanság édenkorszakát. |
| bátorságával, még száradó meszelés |
| szagától frissítetten haladtunk, |
| megvilágítva-tisztázva mindent, hogyan |
| kell újra apróra bebútoroznunk |
| – mert lám, lehet! – az életünket. |
|
Cél felé, bár közömbösen
| Olajukat a földből szopva, lámpaként |
| égtek a szürkületben a karcsú törzsű rózsafák… |
| Egyszerre hunytak el. |
Csekély zúgás után |
| átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus, |
| egy szarvasbogár, egyre finomabbá |
| szőve maga mögé a csöndet. |
| Egyedül maradtunk végképp, de immár |
| a vakok ösztönének vigaszában |
| s türelmében sorsunk iránt – |
| Így értettük meg, ahogyan a hangok |
| – főleg a parton surrogó hullámoké – |
| számolni kezdték, mint igyekszik |
| hidegen is dühödt iramban |
| s ujjaink közt ez az évszázad |
|
Játékszabály
| A kövecsezés nevű játék ennyi csak: |
| földön ülve öt vagy hét kavics közül |
| egyet gyorsan fölkapnak s földobnak a gyermekek |
| s amíg az fönt van, a többit, a „kivetettek”-et |
| más rendbe rakja ugyanaz a kéz, |
| majd fölfogja a leesőt, épp mielőtt földet ér. |
| Hidegen ragyognak az őszi ég nagy udvarán |
| a Göncöl „kivetett” kavicsai, |
| megnagyobbodva, noha távolabbról. |
| De épp azáltal egyre közeledve, |
| hogy szinte testközelig, mintha akkor
|
| használtam volna ezeket is, akkor |
| (mikor még kézzelfogható volt a világ), |
|
| Néha az emlék tenyerünkben bizsereg, |
| karunkban kelt mosolyt és – kedvet |
| földobni és elkapni: helyretenni |
| föld és ég dolgait, játékosabb |
| s így igazságosabb szabály szerint. |
|
|
Ebből a hegyi honból
| Azok a gyorsírás-jelek az arcodon. |
| Azok a bibliai villám-mondatok. |
| Az egyre sebesebben rángók, |
| az elhomálylók-megviláglók, |
| Azok a lüktető morse-jelek. |
| Ebből a komor hegyi házból. |
|
| A fürge gyíkok, a parányi kígyók, |
| a messzi villám-rándulások, |
| azok a fellőtt hajós vészjelek, |
| s mind a nyilak a szerveken |
| tűhegynyi kínnal átfutók: |
| innen, az én világomból valók. |
|
| Valami kezdetleges házat, |
| primitív tűzhelyet összerakok |
| barkácsolva a szegényes anyagból, |
| ha erre jöhetsz tán az úton, |
| ha erre szökhetsz még utat remélve |
| Mert innen is följebb haladnak élők, |
| szerszámmal, vagy anélkül. |
|
|
Az útszegélyén
| Semmi főt nem húznak úgy le a gondok |
| s nem bólogtatnak úgy meg, hogy bizony ez az élet,
|
| mint legelőről hazabaktató |
| háziállatainkét, főleg alkonyatkor. |
| Lépést tartva velük az útszegélyén |
| megtágul – fölhígul – előre-hátra néha |
| az idő, határtalanul. Így oly közelien, |
| hogy már-már visszanézünk: az iménti domb mögött |
| bőrsátrasan, juh-nyájasan |
| Lábán és Izsák korszaka maradt el, |
| az előbbi hegy túlfelén pedig az, amidőn még |
| nem rabunk volt a mélyérzésű ló, |
| beszélő társunkként a szílfa |
| susogott megszívlelendő tanácsot. |
| Hogy előre pedig? |
Mintha hígulna |
| az a teher is, a jövőé. Főt-ejtegetve |
| hogy „hát bizony” és nem egyszer mosollyal |
| fordulunk be a nagy udvar-kapun, |
| melyet a gyermek is kitár. |
|
A Baross utcából letérve
| őriz még sok helyütt az aszfalt |
| s vet csapdaként a hazaballagók lába elé |
| krétával rajzolt négyszöget. |
| Egy Iskolát. Olyat, melyen |
| féllábon ugrálnak Ég vagy Pokol felé a gyermekek, |
| Pesten csak úgy, mint Désen vagy Toulouse-ban. |
| Kétféle felnőtt van most már. Aki |
| közönnyel lép e rajzra, úgy, ahogy járt |
| tegnap még híg, de mára kő-szilárd tavon, |
| nem ámulva a genezáreti csodán, |
| pusztán az ismétlődése miatt. (Ész-szerű hát, hogy |
| öljön őrjöngve évenként a Fagy.) |
|
| De jő, akinek lábizmaiban |
| átcikáz meleg emlékezete az estnek, amidőn |
| kocsmából megtért férfiak, sőt kerékpárosok |
| álltak meg s figyelték a játék-játszma végét |
| s így azt is, mikor ő dobott utolsót |
| s táncolt a Cél felé és – ő, elámul, |
| hogy lába alatt, noha ott rohan |
| árvíz-hordalékaival, be nem omlott, |
| és e percben sem omlik be a vad Folyam! |
|
|
Névtelen hegy
|
A hókoszorúzta sziklahegy, amelyen ebben az esős-szeles évszakban immár
hosszú esztendők óta egyfolytában fölfelé haladok, még nem kapott nevet. Még nincs rajt
semmiféle térképen. A szédítő bazalt-bérc, amelynek síkos zergeösvényein magányosan
küszködve olyan veszélyes csuszamlásokat teszek, állítólag a valóságban nincs meg.
Tüdőmben áll, sőt növekszik; térdizmaimban mered, egyre föggőlegesebbre; dobhártyámon
zúgatja szeleit, mind viharosabban, – így is igaz, tekintve, hogy így tavasszal csak nekiállok a
kapálásnak, gödörásásnak. Ezen a holland-sík tájon! Csak verejtéktörlés közben észlelve s
viszonozva az elismerő karlengetéseket, az irányomban égrecsavart nyakkal végzett
bólintásokat. Megtámaszkodva a kapanyélben, mert a mélységiszony mégis csak meg-meglegyint.
De rámbízták ezt a munkát, s ha végigmegyek a két szőlősor között, fönt a
szalmatetős kis ház előtt – bár határozott ígéret nem történt – mégis csak vár legalább egy
pohár borral a nyakába emelt lopóból eresztve – a Gazda, a nagyapám korabeli.
|
Baudelaire esztendejének őszén
| Nyüzsögve a négy ablakon. |
| el föld s ég minden fényei. |
|
| Villámmal zörren az üveg. |
| pondró világ, a szinte ránk- |
|
| Kis kancsukák! Spermák! S megint |
| sír-kukacok, rést s hézagot |
| feszegetők, mint majd azok, |
| melyek koporsónkat lepik. |
|
| ahogy hol táncol, hol csatáz. |
|
| Zeng-zúg, de nem a szél repül, |
| a ház rohan, a föld alatt. |
| látva kívül is, mit belül. |
|
| Ki mégis dalt hagyott nekünk! |
| Úti dalt! Hogy fura hajónkban, |
|
|
Hosszú tél
| Fagyott, havazott, szél fútt, de az ó |
| divatú, tömzsi méh-kaptár a kertben |
| – hogy kamasz kezemmel zsuppjára vertem – |
| működött, mint egy modern dinamó. |
|
| Ujjam emlékezik rá, most, hogy hófehér haj |
| szeles telében küzdő szívemet |
| tapintja (mert fáj): milyen üzenet |
| zsibong abban is: milyen konok méh-raj? |
|
| Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár! |
| Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör, |
| hány kín, mely elfeledetten is gyötör! |
| Oda a nyár. De lám – holtában is jár? |
|
| Oda az élet. S mi lettem? Ami voltam?! |
| Munkám: mit sóváran egy életen |
| behordtam, az – bár nélkülem – |
| tovább él s éltet? – fagyban, szélben, hóban?! |
|
| Non omnis moriar!… Akad majd ifjú kéz, mely |
| megütögeti, letolván havát, |
| szavaim mély-álomra gyűlt hadát |
| s füleli: felelnek-e, bár zümmögéssel?… |
|
| Óh ha tudnám bár magam, mit válaszolnak! |
| Mi bennem – mint benned is – több, nagyobb |
| annál, mi múló létemmel vagyok? |
| Fogadj be kas: örök-melegű holnap! |
|
|
Félelmetes és varázslatos
| isteni tennivalót végezve – földi erővel |
| Mások, ugyancsak, akár mi: halandók, |
| szépséget hordoztak rendkivülit, ilyenmód |
| Szólhattam, anyanyelvemen is, velük és, mert |
| férfiak és nők ugyanúgy rendeltettek e sorsra: |
| volt, aki ágyamban nyúlt el pihenőre, kitárván |
| testét, egyszerűen s feje vállamon ébredt, majd |
| éppoly köznapian konyakot töltött, megfőzte a kávét, |
| nem sejtvén maga sem bizonyára, |
| nem leplezhetvén le magát, ahogy ők sem: |
| Ábrahám angyalai… Félelmetes is, de |
|
|