Minden tárgy egy pici óra. Egy málnaszem éppúgy jelzi egy-egy nap elmúlását, akár egy torony. Egy kenyérmorzsában éppúgy benne feszül az éjféltől éjfélig lejáró huszonnégyes egység, akár egy gondosan fölhúzott Omegá-ban. A kavicsban is rugó működik, csak erősebb járatú. Példa rá a márványszobor: évezredekig elketyeg, igaz, olyan halk ütemben, mely már csak szemmel követhető. Így is megállapíthatjuk, mégpedig évezredekre visszamenően percnyi pontossággal, mikor húzták föl egy Ramszesz vagy egy elfeledett Tang-Csin szobájában.

Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó; hanem mint élősdi.

Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak betegsége. Róluk harapódzott át reánk, élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek közt pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek a rontás ellen.

A világűr csendjében – a teremtés elmebajos szótlanságában – mi emberek is csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt – eddig föl nem mért pusztítást okozva – és szakad szüntelenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.

Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük, valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál.

Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít, mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.

Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.

A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.

Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!

Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műből fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására, hogy van rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.

A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban, sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy nem-véges, egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.

A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.

Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki éjszaka, viharban: Én nemzettelek!

Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.

Rég többet tudva, mint te.

A társaimtól.

Rég nem tőled remélve védelmet.

A társaimtól.

A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefelé haladás a lépcsőn; nem lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk; az alakítható sárban, e kemény talajon.

A továbbiakról legközelebb.

A veszett kutyák és macskák után – mert az én gyermekkoromban még a macskákon is ki-kitört a veszettség – eredendő vadságukból legtöbbet a lángok vesztettek. Az eldobott gyufaszálak annakidején Tolna vármegyében csak tettették, hogy elaludtak. Valójában a fű tövében, fejjel a földre borulva, nagysunyin épp csak lehunyták szembogaruk pici parazsát. Csak a társaság elvonulását várták s iszkoltak sebten máris a legközelebbi boglyához vagy disznóólhoz. Micsoda fölugrós, bokaszétvetős harci táncot jártak, főképp ha elszabadítóik már a messzi dombtetőről, merő megszokásból néztek hátra. És legfőképp amikor alattuk a tánc-zene – a süldők s ártányok jajveszék kórusa – az igazira váltott.

Éppily keveset hallatnak magukról ma a házban s a ház körül szolgáló – a mintegy ketrecekbe-zárt és ólakba szelídített – lángok. Hajdan nem lehetett bízni bennük. Udvarunk végén a sütőkemence lángja például évente kiszabadult s megette falánkul először is a többheti táplálékul odakészített kukoricakórót. Egyszer a padlásföljárót is fölfalta; sőt már közismert kedvenc csemegéjét, a tető zsupját harapdálva. A húzós lámpa lángja, hiába volt üvegcilinder alá ültetve, szeme sóvár fényét folyton a dunyhákra villogtatta. Ki hall manapság azokról a lángokról, melyek a lóbált vasaló kirepült szikrájából a kosár fehérneműn csapnak szét bíbor szárnyat s eresztenek ki máris ezer fiókát maguk alól? Eltűntek, fészkestül.

A Láng napjai meg vannak számlálva. Közel a kor, amidőn a kard és a sétapálca, a hátasló és a dugóhúzó nyomán távoli emlékkép lesz nemcsak a zsebben hordható láng, de mindenféle nyílt tűz. Eltűnik nemcsak a használatból, de el – és ez fog valójában hiányozni – az élő élmények sorából. Hol nem helyettesítette még vajon a fa és szén boldog-boldogtalan hővé-válását a lakásunkba láthatatlanul, szagolhatatlanul, tapinthatatlanul belopakodó sima villany, fürge-sima kapunyitója annyi más energiának? Akár az élő víz, reggeltől estig, az élő tűz e földön halandónak, oly közvetlen társa volt. Közvetlenebb még, mert hisz az kellett az éjszakában is. S te, e napok halandója, szikkadó olvasó, sorold föl, mikor találkozol lánggal? Hiába őrzöd skapuláreként bár öngyujtódban még ma, ki fog lobbanni onnan is maholnap. Ott áll a sarokban az ítélet-végrehajtó, aki az önfűtő kályhát, a neonfényt, az akkumulátoros zsebmécset föltalálta; percek kérdése, hogy sötétben látó szemüveggel, vagy leütögetéstől öngyúló cigarettával kedveskedjék.

S a tárgyakba még vissza lehet csalogatni a kilököttet; száz év előtti kandallóba száz év múlva is tudunk rakni tüzet; a fahasáb hű, visszafogadja a lángot. Nem úgy a szív, nem úgy a lélek. Nemzedékek állnak elő, melyek semmi benyomást nem kaphatván már az egyéni erőfeszítéssel teremtett fény és hő csodájából, csak hallomásból fogják ismerni ember-voltunk legszívósabb küzdelmét (és suta diadalát), olyanféleképp csak, mint Trója dicső ostromát (és szerencsétlen bevételét). Illetve úgy sem. Mert hisz Trójáról megvan mégis a beszámoló, a lelki leltár is. Homérosz szorgalmából. Ilyenféle gyűjtemény számára mentene adatokat e jelen szorgoskodás.

Az én gyermekkoromban a láng még pontosan oly közeli tartozéka volt a mindennapi életnek, akár a víz; épp úgy szolgált, csak rakoncátlanabbul. Tehát fegyelmezendőbben. Találmányok és egyalkalmi ötletek ezrei keletkeztek a láng megfékezésére, hasznos dolgoztatására és felügyeletére. Ezek egyike a múlt évezredeiből – láthatóan a láng első foglyulejtése korából – öröklődtek ránk; más részük távoli gyárakból érkezett a vaskereskedelem csatornáin. Rengeteg volt a pillanat-szülte és a hely-kívánta eszközöcske is. A korszakban, amikor a szalmatetős falvak fölött csaknem a szentháromság rejtelmesen összefüggő hatalmához hasonlóan uralkodott teljhatalmúan – de volt mégis a halandók által irányítható! – a Víz, a Tűz és a Szél, az emberi elmét legtöbbet a tűz, illetve annak mintegy egyénenként kezelhető tagja, a láng foglalkoztatta. E korszakban, amidőn a szalmatetős és ráadásul szalma- és szénakazlakkal és boglyákkal, csatakúpokkal, lécgórékkal, rőzsekötegekkel és méterbe rakott tölgyhasábokkal telezsúfolt falvak egérjárataiban a varrótű-vékony lángocska is úgy lapulhatott, hogy félóra alatt mesebeli griffként dúlhatott és zabálhatott föl iskolástól, templomostól úgy egész községeket, hogy belőlük csak némi nedves-sáros hamuhalom maradt olyan arányban, mint lakomából a fekália, e korszakban az embernek képzelete is más volt. Így érzelmi, de még szerelmi világa is. Abban a korban, amidőn a tűz még a vízzel örökösen duzzogó-csatározó, de esetenként annál észvesztettebben kielégülő házasságban élt, a széllel pedig afféle rokoni kötelékben, amely épp azért, mert nem vér szerinti, mély rokonszenvre, szívbéli kézrázásra vidít sógorokat és jókomákat, például valahányszor csak összeakadnak, e korban, mondom, az embereknek volt még fogalmuk a hajdani istenekről: „Közelebb voltak az éghez.” Mert közelebb voltak a földhöz! Mennyivel közelebb ekként az élethez is, mint e mai satnya nemzedék. Mikor fogtál utoljára parazsat, kaptál lánghoz, szenvedtél égést, olvasó, a napi életben persze s nem kiránduláson, erre felelj, mielőtt fölhorkannál. E kor gyermeke, én legalább annyiszor, ahányszor meztelen lábamat kőbe és hantba, homlokomat pedig, növekedvén, szemöldökfába ütöttem.

Az én gyermekkoromban a férfi – minden férfi tehát és nemcsak Tolna vármegyében, hanem a világ minden szegletében – érintett parazsat. A házigazda hüvelyk- és mutatóujja közé fogva kapta föl a kályhából kigurult eleven szenet, mint egy rendbontó darazsat, s dobta vissza helyére, társai közé. Pipája zsarátját még a püspök is a maga középső ujjával nyomogatta tömöttre. Megesett, hogy étkezés közben az abrosz valamitől hirtelen lobot vetett. Az asszonyok feladata s kiváltsága volt, hogy puszta tenyerükkel agyoncsapdossák, elhessentsék e lángokat olyanformán, mint a legyeket. Imája vagy szerelmi ábrándozása végén, hogyan oltotta el a gyenge szűz bár éjjeli szekrényén a gyertya pilláját? Két rózsás ujjával. A tűz különféle kalodáját és istállócskáját mind puszta kézzel kellett kezelni. Eredendően már úgy készültek azok, hogy beléjük a lángot nem is volt mód másként bevezetni; mint fülén fogva, hátát lappogatva, bögyét igazítva. A nagyobbak kezelése meg legtöbbször egész testet kivánt. Birkózni kellett velük izom-feszítve. És küzdeni, vállvetve.

Mert nemcsak eszközök és tartályok – kisebb és nagyobb tárgyak – eszeltettek ki a láng meglakájosítására és esetleges megfenyítésére. Alkottattak e célból oly szerkezetek, melyek működtetése több személyt igényelt. És oly társadalmi szervezetek, olyan polgári alakulatok, melyek tevékenységéhez valóságos kis hadseregeket is kellett toborozni s állandóan gyakoroltatni.

Mert, ha a tüzet több láng együttesének fogjuk föl – minek nevezzük vajon a tűzvészt, a tűzvészeket, melyek nemcsak falvakat, hanem egész városokat is elemésztéssel fenyegettek? A múlt század közepétől az én gyermekkorom idejéig a fehér civilizáció egyik legörvendetesebb – leghasznosabb s egyben legboldogítóbb, mert legszínesebb-hangosabb társadalmi alkotása az önkéntes tűzoltók feledhetetlen és sajnálatosan mégis feledésre kárhoztatott intézménye volt. A helységek férfilakóinak legjobbjai látták el magukat áldozatosan egyenruhaszerűen hasonló nadrággal, kabáttal, vastag talpú csizmával, fémsisakkal, arasznyi széles, vaskapcsok-terhelte bőrövvel, a kapcsokra akasztható baltával, illetve tomahawkkal, parázskaparóval, nyakukban kötélköteggel. Ekként fölszerelve vonultak szombatonként gyakorlatra, vasárnap pedig díszszemlére Európa minden tartományának, így Tolna vármegyének is minden falujában, katonásan négyes sorokba rendeződve, elől parancsnokukkal s a kisded tisztikarral, középen az ember- vagy állatvonta, a ragyogóra fényesített-festett vízfecskendővel, hátul a nagydobbal és a fúvós zenekar réztrombitáival s töröksípjaival, mert a tűzoltáshoz, sejthető milyen társitás folytán, a trombitazene is szervesen hozzátartozott. Ösztönünkben, illetve atavisztikus emlékezetünkben mindnyájan piromániások vagyunk, tűzimádók, hogy nem szebben, hanem világosabban hangozzék, és egy-egy hatalmas tűzvész a legősibb istenáldozatok élményét hozta, a rettenetével is, a rettenetadta kielégüléssel is. Ezzel az élménnyel való játék volt – afféle művi kielégülés, mint a megélt tragédia helyett a színi tragédia – a tűzoltók átvonulása vagy átrobogása a köztereken. Szénsavas áramlást húzott végig az idegzeten vasárnapi hangos-fényes díszmenetük is. De éjszakai vijjogó-csörömpölő száguldásuk közben maga a végzet villogtatta dühét az agyban, az erekben, az idegszálakon. A falvakban már esztendő számra nem rezegteti meg alvók ablakait a tűzoltó kocsik földübörgése, változatos jeladása, és vajon a városokban is még meddig? E hajdani hangokra a világ fő-fő metropoliszaiban riad még föl néha-néha különösképpen a falun-nevelt fül. New-Yorkban még az 1966-os év nyarain is alig volt nap, amelynek lármáját ne sivította volna túl, vagy éjszakai csöndjét ne verte volna fel egy-egy nyílként átsuhanó sziréna-bődűlés. Páris szívében, a Szent Szulpicia-tér és Rennes-i utca közt ma is a régi résen-létben működik a régi tűzoltókaszárnya. A kocsik innen nem szirénázással futnak ki, hanem a franciák nemes hagyományőrzésének megfelelően a kocsik tetejére szerelt hatalmas rézcsengők keleti, mondhatni kínai lármájával. Nekünk a félrevert harang ütemét idézi, már az említett, a falu hangjain képzett fül révén. A messziről érkezett ifjú utas párisi ágyában e hangoktól egy-egy percre fölriasztva, azt hiszi kedvese oldalán, hogy lent az utcákon azokkal a rémítő kondításokkal megannyi torony, Páris ősi templomtornyai rohannak föl s alá elkiáltani tocsin-ként a veszélyt.

De a veszély itt sem már a régi, nem az igazi. E világvárosok lakói nem futnak ki egy ingben-alsóban az utcára kezükben kannával és vasvillával. Maga a szállodai ágyban heverő ifjú utas sem veszedelmekre és rettenetekre emlékezik e hangok hallatán, a tornyokkal száguldó lelkes al- és főcsővezetők elképzeltén. Emlékei, noha ugyanazokból a színekből, fémvillanásokból s hangokból szökkennek képpé, magasztosak. Ünnepiek s istenközeliek ugyan, de nem zordan, hanem édesen fölemelők. A korszak, amely ilyen emlékeket tárol, még ismerte a falusi telek évről-évre megismétlődő nagy eseményét, a vallás ünnepeivel méltán vetekedő nagy áldozati napját (és éjét): az önkéntes tűzoltók farsangzáró bálját. Nem maradhatott el róla a harmadik faluból sem, aki meghívót kapott rá, noha a belépő díjért az erszénynek a papírpénzre készült reteszébe kellett nyúlni. A jövedelem az együttes fölszerelésre, új tűzoltói vívmányok beszerzésére ment. Épp ezért az ez alkalomra is négyes sorban fölvonult, majd a bálterem előtt díszőrségbe cövekelődött egyenruhás önkéntesek minden magukra függeszthetőt – mintegy igazolásképpen – magukra függesztettek, főleg persze az előző évi beszerzeményeket. Az olvasó, aki e korszakról lekésett, nem tudhatja, hogy a veszedelem leküzdésére alakult együttes mit sugározhat békés manifesztációjával is, mily ízelítőt az üdvből a táguló szívbe. A tolnavármegyei Ozora és a fejérmegyei Cece közt félúton fekvő Igal nevű helység század eleji többutcányi tűzkárosodásának okáról az a gúnytörténet járta: az önkéntesek méltó fecskendezési, illetve kivonulási és riasztási gyakorlatul megvettek egy dűledező házat; ágyba feküdtek, így gyújtatták föl, fülrevont vánkos alatt várva a kürtszót; ám a trombitás, izgalmától elernyedetten, komolyan elaludt.

Bármint történt is, nem szomorítjuk az olvasó lelkét azzal, mit kaphatott volna egy tűzoltói báltól akár Igalon, vagy tán épp Igalon még e történtek után is: milyenfajta istenülést, azaz egyénfölötti mámort ízlelhetett volna, ha ott járhat föl-alá a folyosón a rezek legényes zenéje és férfias csillogása közepette, főképp belső részeseként az ünnepnek; azaz olyan minőségben, hogy neki is jutott egy görögtaréjos, pikkelyállkötős ércsisak. A lélektantól kell várnunk a feleletet a rejtelmes jelenségre, hogy miért nő a tűz fegyelmezésének buzgalma, valamint a tűz birtokolhatásával járó kéj a tűz nagyságának arányában, és a buzgólkodók számától függően. Róma égését nézni nyimnyám férfiatlanság, jellegzetes zsarnoki perverzitás, Róma égését oltani, ezred magunkkal a virilitás csúcspontja, abban pedig még vezérkedni is, az ősök jó diadal-ígérete az örök romon, maga az istenülés. Mert minél nagyobb a fegyelmezendő baj, annál nagyobb… De tartsunk rendet. Nem fejeztük még be mondandónkat a legpicibb lángok szelidítő eszközeiről, a tűz apróbb bölcsőiről.

Az én, még létre nevelő gyermekkoromban Tolna vármegyében, igaz, hogy jobbadán a pusztákon nyomtak egymás markába meglett férfiak is fél tenyér nagyságú, ravasz szerkezetű dobozkát azzal: ezt nyissa ki, kend. A fölszólított átvette a faragással agyondíszített kazétácskát, rázott egyet rajta a füle mellett, majd elismervén, hogy az belül üres, mert zörög, szeme elé emelte s beható vizsgálattal igyekezett fölfedezni, hogy a skatulyácskára faragott kacskaringós vonalaknak vagy stilizált makkoknak melyikét kell megnyomnia, hogy a bonyolult záró szerkezet első nyitját meglelje. A ravasz szerkezetben gyufa volt, öt-hat szál. Mikor érte el a múlt század derekán föltalált fapálcikás lánglobbantó a magyar vidékeket? Népművészetünkben külön fejezet ezeknek az ötletes gyufarejtő, gyufaőrző alkalmatosságoknak főleg pásztorok mívelte ipara. A tűz még szent volt; kicsiholása kultikus mívelet.

Az apám vezette pusztai kovácsműhelyben néha vasárnap délután is élet támadt, s folyt nem egyszer késő estig, gyertyavilágnál. A vénlegényként aggastyán sorba jutott, egy kicsit lelkiszegény öregsegéd fogadta egyéni munkáltatóit s végezte is nyomban a megbízást. Heted határból jött csordásoknak, csőszöknek és erdőkerülőknek kalapált, majd izzított acéllá ujjnyi vastag vasból szívalakú ütők-et. Ezek már kimúltak egyszer, de aztán ismét divatba kerültek, mégpedig a vasút jóvoltából. Kiszámíthatatlan, hogy egy-egy vívmány mi jót is hoz a népnek. Hiába zörgött ugyanis a nyolcvanas évektől fogva a puszták távoli szélein vonat, a pusztaiak közlekedési alkalmatosságként azt nem igényelték, már csak azért sem, mert arra meg sem állt. De a töltés kavicsai közt a tapasztalt szeműek rögtön fölfedezték a kovatartalmút, azt, amelyből szikrát lehetett verni. Ez a láng nemcsak azért versenyzett a gyufáéval, mert olcsóbb volt.

Szent volt, szertartást kivánt s mindig egy kis diadalt – kielégülést – adott. E tűz-csiholók utolsó példányait a benzines öngyújtók űzték el, azok, melyek a katonapuska patronjaiból készültek, még az első világháború népi juttatásaként.

Apám apja, mint korszakának legtöbb öregje, nagy pipás volt. Módja lévén, reggeltől estig pöfékelt, árasztotta maga köré a szem- és tüdőmaró vaderős füstöt. De mindig csak olyan helyiségben, ahol parazsat csippenthetett ő is, vagy papírdarabkával lángot ránthatott valamiféle kályhából vagy tűzhelyből. Nem tudta megszokni a gyufát, ingerülten eltolta a kereskedésből hozott csomagocskákat. A lángnak nem azon az uton kellett a halandókhoz érkeznie.

Életem útját ábrázolhatnám, s nem tudom, nem így a leghívebb-e, merőben a tűzzel való összeismerkedésem és majd viszonyom állomásainak fölsorolásával. Én még rántottam el nadrágom tomporának megfeszülő részén kénes gyufát, mely műveletet azóta is mélyen férfiasnak, csaknem katonásnak érzek, a kova-acél korszak után ez volt a tűzteremtés utolsó méltó eljárása, mert hisz nyilvánvaló, hogy minden tűz birtoklását meg kell érdemelnünk. Nekem még volt részem a kéjben, amit a huszáros lehetőleg egyszeri – kardrántásszerű – karlendítéssel sistergésre indított kénes gyufa szemlélése, orrunkhoz való emelése, majd távoltartása szerez. Hol s miként fakasztottál létre életedben először lángot, mondd meg s én megmondom, hol jöttél magad is létre. Elfeledted? Annyit vesztettél, mint születésünk elfeledésével valamennyien. Ösztöneidben persze ott lappang az emlék.

Filmtekercsként tudom lepörgetni fejemben minden külső rezzenetével – de ezek láttán a bensők megindításával is – a téli délutánt, amidőn egy behavazott hegyoldal felső részén, ahonnan még messzi fejérmegyei falvakat is látni lehetett, egy kivételesen nagy répáspince pitvarában kis barátaim együttesében a sor végül is rámkerült, kézbe vettem egy gyufaszálat, a maiaknál sokkal vastagabbat-hosszabbat, majd a terjedelmes gyufásdobozt, melynek oldalát a mai papírvékony dörzsölő felület helyett még enyvbekevert üvegzúzalék borította. A kénes gyufa három szakaszban kapott lángra. Az elsőben csak a piros gyufafej kezdett izzani. Ettől átvette az égést a sárga kénfelület. Ez olyanféleképp fogott tüzet, mint a karácsonyi csillagszóró, hosszasan, sárgán, de szikrák nélkül. Ennek rángó-fortyogó lobogása után lángolt föl végre tartósan és már szagtalanul a fa.

Ady Endre még ilyen gyufával gyújtott tüzet Léda cigarettájának. Krúdy Gyula ezzel a – mindenféle mámorban fegyelmet, türelmet és ügyességet kivánó –alkalmatossággal gyújtotta meg az ágy melletti éjjeliszekrény gyertyáját a podolini fogadó és a vízivárosi bajuszkás szépasszony szobájának szerelemillatú sötétjében.

Ezt ma képzelem el. Mégsem hiszem, hogy mai érzelmeim világából vetítem vissza abba az első gyufagyújtásomba azt, hogy már az aktusnak is volt valami szerelmi telítettsége. A fapálcika erélyes megrántása, izzásba nyomása, majd a kénlángocskák jobbra-balra lövellő lüktetése szájba gyűjtötte a nyált. A tűz első, önálló test-közeli megismerése egynemű volt az első igazi csók és ölelés élményével. Nem szeretem férfiról szólva azt a kifejezést: elvesztette a szüzességét. A női test első megszerzése nem vesztés, nem veszteség. Nyereség, gyarapítás, ház-szerzéssel fölérő gazdagodás. Ekként a tűzé is. Az elvesztés a nőről szólva sem helyes kifejezés. Kaput tárni a jövőnek, vendégül látni magát az időt, várat csinálni magunkból a halál ellen. Ki szemében kisebbedés? Azokéban, akik eladható vagyontárgynak nézik a szivet, piaci árucikknek az édenkerti gyümölcsöt. A lángot pedig mai mivoltában is csak üzemeltetési járuléknak. Ez nem kevesebb, mint ha a női keblet – akár anyánkét, akár kedvesünkét –a tejtermelő üzemek sorába állítanánk, a história tárgyai közé, elfeledve nemcsak azt, hogy miért illettük ajkainkkal, hanem azt is, miképp.

Vittem jobbkezemben óraszámra úgy a lángot, hogy meghitt útitársam volt, bátorító, gondolatra, dúdolásra, már-már szóra fakasztó. Telente még a tanyai iskolába is a délutáni leckékre indulva nemegyszer kezünkbe nyomták azt a négy üveglapocskából és nehány farudacskából összeszerkesztett gyaloglámpát, mely hosszú drótfogóján az eresz alatt függött, kisebb-nagyobb testvéreivel egy sorban. Az a gyaloglás, jobbomban a fénnyel, jelképe lehet annak az egész útnak, melyet abban a távoli korszakban megtettem, tolnavármegyei gyermekkoromban. Volt mindig láng valahol mellettem. A lovak tomporán a hintólámpából odavetült fény apró örvényrándulásai. A nagymagtár oromzatán a villámhárító rúdhegyének sziporkázó fölbíborlása, aztán annak a fölbíborlásnak menyét-fürge végigáramlása a drót hajlásain át (miközben zengett az alkonyati ég), majd lecsusszanása a föld alá: szemmel láthattam, hogyan kap tarkón két ujjal egy égi viperát az ember és dob tipró sarka alá. Ősszel határszerte kigyúltak az addigra kiszáradt krumpliszárak kupacai. Amik ezek idején túl is nagy messze föl-fölvillogtak: a juhászok vacsora-máglyácskái voltak, napszítta marhatrágyából rakva ugyan, de pásztortüzek! – azok, amik később a költeményekben. Kezemet azért erőltetve magasba, hogy anyám lenyújtott tenyerébe kulcsolódhassék, én még szedtem lábamat ilyen hírre: kigyúlt a rét, a tűz átmászott az országúton, jön a puszta felé! Hordtam szalmát disznópörzsöléshez. Viseltem, nem egy szüreten, annak tisztjét, aki a két ágas közt függő nagy üst birkapaprikásának kavarását, megfelelő bugyogtatását, azaz a parázs szakszerű el-elrendezését végzi. Nyomkodtam helyre, vissza-vissza kapott ujjböggyel, temetői gyertyák lecsurgó viaszát, hány és hány halottak napjának előestéjén, egyre fegyelmezettebben mímelve az imába-mélyedést, a mellettem állókra való tekintettel. Mentek az évek, még folyton tavaszt hozva. A hajdani fakeretes-faszeges gyaloglámpát egyszerre csak mért tettem le kezemből a földre, mégpedig nem is a közelemben, hanem arrébb, egy szélfútta és frissenhajtott leveleivel túlbuzgón hajlongó orgonabokor alá? Valakit hazakisértem, s itt a kapujuk előtt megengedte, hogy addigi félkaros melengetés helyett két karral melengessem magamhoz. Szégyenleteset kell vallanom, hogy ebből a minden ártatlanságával is oly gazdagon szép estből mi maradt meg – nemcsak a fejemben – szivemben is legfájdítóbban, tehát legmélyebben szépnek? A bokor alá helyezett lámpa; a növekvő esti szélben az egyre buzgóbban hajladozó ágak közül úgy lövellte ki megszakadó, de mindig megújuló fényét, a friss zsendülésű leveleknek s tán már virágfürtöknek is mozgó részeiből oly vadgyors – barbár, de mégis könnyed – ritmus áradt, mintha egy istennő táncolt volna ott, végtelenül-megfoghatatlanul odaadóan: mert hisz saját magát, édes végtagjait dobálta szét kifogyhatatlanul az éjszakába.

Sok lángot ismertem. Sok-sok hajlamút és természetűt.

Voltak ingerlő lángok, semmi gyakorlati célra nem valók s épp azért szentek, érinthetetlenek. Gyánti nagyszüleim birkafaggyú szagú házának zugában az örökláng a kis piros pohárban a nagy Mária-kép előtt! A krajcárokért megvásárolt öröklét! Nappal annyi volt, mint egy ibolya. De mert sohasem aludhatott ki, mert harca épp az éjszakával volt – azért fizették, hogy az elmúlást legyőzze – engem, a protestáns-lelkületűt is, valahányszor éjszaka az ágyban fölriadtam, lelkemben is afféle föleszmélés, fölemelkedés kisértett, mint Pascalt a rue Monsieur le Prince-ben: hit a képtelenben! A piros pohárban vergődő borsószemnyi láng a maga ingó fényével Máriát – Raffaello képének vásárian durva színesnyomatán – szemmel láthatóan lebegtette: emelte Jézusa felé!

A juhászati nagynénik és nagybácsik szobájában – Ozorán csakúgy, mint Dombováron – a kettős ágy közelében mindenütt ott gunnyasztott, nappal lukba húzódva, de éjszaka éber villogással, ez a mécses, megsokszorosodva, azaz szétosztódva, kegyeletéül nyilván a megosztott juhász-nagyapai aranyaknak is.

Előbb voltam – már gyermekként – ateista, mint istenhívő. Az előbbinek nevelődtem. A szellemi zsenialitást magyarul lángelméjűségnek hivják. S a jellemi zsenialitást? Jellemzsenik neveltek – anyám szülei (egy pusztai bognár s egy hajdani cselédlány) a századelőnek a napjainkban urbános-müveletlenül lefitymált kuruc-48-as fölvilágosultságában, hogy isten nincs, amíg elébed nem áll, emberi szóval, férfi parolával.

Isten tehát úgy nem környékezhette azt a (prédikátor őssel alapozott) házat, akár a megriasztott őzek. De a távoli gyönyörű lány, ki úgy lett anya, hogy nem ismert férfit: Mária egyszer csak, tízéves korom körül forrón rámküldte varázsát, abban a rideg kálvinista világban is, forrón épp attól, hogy az oly hideg volt. Hogy istennek voltaképp nőneműnek kellene lennie, ez a szív vágya. Hogy istent nem asszonyi hasonmásra teremtette meg az ember, kultúránk buktatója. Asszonyként, illetve leányként, aki mégis szül neked, anélkül, hogy kevesebbedne, édes tiszta nőként ismerni meg istent: ez kísértett meg.

Ez ellen kellett mégis hadba szállnom. Mi a fő harci eszköze a kamasznak, ösztönei tárában? Elsőként is a pimaszság.

– Mit csinálsz megint? – a felháborodott kiáltásban benne zengett az is, ami akkor még elmaradt mögüle, az, hogy „te átkozott!” Holott csak magamon akartam tenni némi próbát. Kiemeltem foglalójából az örökmécsest, az asztalra tettem, olvasni akartam a fényénél.

Ördög vigyora volt, hogy épp Sík Sándor verseit, a Zászlónk egy régi – remek –évfolyamában.

A könyv a padlóra repült s aztán balképem felé egy kézsuhintás.

Nem szolgálhatott semmit – volt ilyen láng.

Megérthetjük hát, hogy néhány év múlva mit tesz ugyanaz a lélek már egy hányiveti ifjú testében, benyitván egy ilyen örökmécs-világította rokoni szobába, váratlan utasként egy csapat rég nem látott szép fiatal lány közé, akik a gyermekkor emlék-melegéből ülnek föl az ágyban egy ingben sudár termetükkel, tündéri zöld ferde szemükkel? Iszonyú hírem volt a családban: a Ma példányai s – már bécsi – kiadványai maradtak a sublódban utánam. De ők, e soha gyönyörűbb najádok körülkaroltak, de ők megingathattak volna. Mit válaszolhattam arra, hogy: igaz, amit már a káplán úr is beszél rólad, nem félsz, hogy megbüntet az isten? Elvben vagyis szóban természetesen nem féltem, de a lélek alján lapulhatott kétely. Nyilván jelet is adott magáról. Nyilván inkább neki, mintsem a fészekalja fiatal lánynak sarkalódtam tettel is próbára tenni magamat. Molière Don Juan-jának előadásán mindig jégcsúcsi levegő tölti meg a színpadot a tíz lépés idejére, amivel Don Juan a Kisértet-Szobor karintését követve megindul a kárhozatba. Rámosolyogtam a lányokra és a válaszon való gondolkodás idejére elővettem a kamasz-dohányosok fitogtatott kényelmességével egy cigarettát. Számba tettem, fölkeltem s már csak azért is, mert a cigaretta az ajkaim közt volt, odamentem a fali örökmécseshez, a vállam magasságában pislogott és annak lángjánál gyújtottam rá, a csészébe irányítva a cigarettát, pontosan, hogy az olajat ne érintsem. A láng oly kicsi volt, hogy mindenestül magamba szippantottam; eltűnt a csésze fenekéről. Élmény dolgában ilyen istenkísértésem eladdig nem volt. Ilyen lelki erejű dacolás tán azóta sem – fűzöm most hozzá annak érzékeltetéséül, milyen hatalmuk volt látszólag semmi lángoknak is.

Beszéltem tűzzel, persze, hogy beszéltem. Nincs ember, aki nem intézett szavakat a tűzhöz. „Az istenedet!” bizonyos; hogy én is szidalommal kezdtem, szájamba kapva a megharapott ujjat. Az elemek általában könnyen párbeszédbe vonják az embert. Valamennyi elem közt leghamarabb a tűz. Nyilván azért, mert az ismerkedés kezdetén csaknem minden esetben fölháborodásunknak adunk igét. Bizalommal közeledtünk egy anyaian melegédes teremtményhez, karjába borulnánk, s ő arcul vág bennünket, belénkkarmol. Ilyenkor minden háláról, tiszteletről megfeledkezünk… „Te disznó!” sziszegjük később, akkor amidőn megégetett ujjunkat már nem ajkunk közé dugjuk, mert hisz az is csak hevíti, hanem a felnőttek tanácsa-babonája szerint fülcimpánkhoz szorítjuk. Még azt a dolga-végzett gyufaszálacskát is, amelynek giliszta-vékony parazsa oly kecsesen bókolva hajol körmünkre, ingerült „Dögölj meg!” kiáltással vetjük a földre. Egyik végén kályha-zsarátban lapult s így egész hosszán alattomosan átforrósodott (Tolna vármegyében az én gyermekkoromban sirhógni névre hallgató) piszkavas másik végének marokba fogása percekig tartó kifakadást von maga ellen.

De a kéj indulat- és beceszavaitól a hízelgés áradozó bővített-mondatait csalja ajkunkra ugyanaz a kályha, midőn lábunkról havat rázva, kezünkről kesztyűt rántva előbb csak gémberedett ujjainkat nyujtjuk feléje, majd kitárt karunkat, végül oldalt fordított arcunkat, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy hajdan anyánk csókja elé. Hasonló fokozatossággal visz bennünket társalgásba mindenféle magányos tűzrakás, illetve mindenféle nyílt tűz táplálása; mondatfűzésünk, szókincsünk és szókötésünk, de még füttyengetésünk és biztató cuppantgatásunk is ilyenkor teljesen azonos az állatetetőkével.

A láng visszaszól. De ez csak az egyik része a dolognak. Fontosabb a fül megfinomodása, a hallás határának rejtelmes kiterjedése, túl magának a ropogásnak – a tűz közhasználati igéinek – fölfogásán.

A lángnak megvan a szótára. A kezdeti időktől napjainkig jegyezte s értelmezte a föld minden részén költők, papok, jósok, próféták s vajákosok hada. Ezeket hitelesnek ismerjük el, hisz mi magunk is valólag ellenőrizhetjük; egy gyufalobbantás, és nekünk is van kérkedő vagy szöpögő, nagy hangon deklamáló vagy férfiasan krákogó tüzünk. Kevesebb a megbízható beszámoló azokról a szavakról, melyeket hanghalló képességünk említett megfinomodásának, kitágulásának köszönhetünk. Téves volna ezeket természetfölötti, még kevésbé természeten – fizikán – túli hangoknak tartani. Hadd szakítsam meg az eddig tüzetesen ontológiai, merőben tudományos absztrahálásra törő leírást egy darab nyers valósággal, egy példával. Egy csodásnak is minősíthető történettel, melyet – örök tamáskodó – csak azért írok le, mert saját magammal esett meg, tehát ha csoda is, földi eredetű csoda.

Igaz, a konyhai tűzhely ajtajának kerek lyukjai mögött villogó lángok a sötétben –az én gyermekkoromban, Tolna vármegyében – még sárkány-fogsort nyitogattak az előtte kuporgó kisiskolásnak. Igaz, seregestül voltak még akkor – és ott – más természetfölöttinek hitt jelenségek. Ezzel a golyóstollal ujjam közt azonban még annyi után sem merném papírra vetni, hogy mi érte az én kisiskolás fülemet egy este abban a sárkányfog-villogású konyhában, ha az esetet nem írtam volna le szinte első irodalmi alkotásomul, még fapálcikába illesztett és tintásüvegbe mártogatott jó, hiteltérdemlő acéltollal is. Zsámolyon magamban a magányos pusztai házban. Hosszú és súlyos szöllőfürtöt szemelgettem a sárból rakott, kezdetben egyáltalán nem félelmetes vasajtó lukainak fényében, anyám meghagyása szerint, aki a korai őszi estében fejni tűnt el a messzi istállók felé. Egyre több héja-nyálkás szöllőszemet lökött vissza ajkam a rothadás rossz érintésétől viszolyogva, egyre közelebb emeltem a tűzhely ajtajához a fürtöt, hasztalanul. Ujjaim ösztönösen helyezkedtek az egyszerű tűzhely-ajtó zárókarjának porcelángombjára, de ott meg is meredtek. Azon a pusztán minden gyermeknek a tűzhelyajtó kinyitása volt a főtilalom, épp azért, mert a fölnőttek szünes-szüntelen nyitogatták; mert a tüzelés a lemorzsolt kukorica-csévének Tolna vármegyében csuta néven ismert csutkájával folyt s annak izzó darabjaiból – mert sokat kellett berakni belőlük – ki s lefordultak, egyenest persze az odakészített csutás vékába. A tilalom ott volt a fülemben, a veszély ott a fejemben, de maszatos ujjaim csak ott ültek a gombon várva, hátha jön mégis nyitásra parancs. Egyszerre megemelődtek. Elindult hozzájuk hát a parancs? El. De ugyanakkor az üres szobában, az üres házban s oly tisztán hatolt fülembe, mint napközben anyámé. Nem anyámé volt, nem apámé, nem egyetlen ismerős nyelvről való. Ezt mondta, angyalhang igényével hát: „Na, na!” Elengedtem az ajtócska gombját. De aztán – most már, az első hökkenet múltával arra kíváncsian, mit is hallottam – újra megfogtam. Semmi. Kinyitom! „Na, na!” – hangzott ismét. Kétszer, háromszor kipróbáltam még, az összeköttetés oly pontosan működött akaratomnak s a távoli hangnak forrása közt, akár egy ki-bekapcsolható villany- vagy telefondrótban. Aztán abbahagytam. A csodát a gyermek azonnal megszokja. A lényeget megtudtam. A lángot félve kell becsülni. A lángot valahol védik, magáért is, értünk is. Szent helyen kell tartani, de rács mögött. A jó és rossz semmiben sincs úgy együtt, mint benne. Azért kéj nézni, mert ez a kettő táncol benne együtt, azaz csinálja azt is, amit a felnőttek a párostánc valami elgondolni is szívszorító változatában mívelnek.