Vannak, akik így beszélnek. Így kezdenek vitát. A „szembenézéstől” remélve –mélyebbre látást. Abban is: mi voltaképpen az emberi faj teendője a Földön? Ha ugyan nem az egész Űrben immár?

Kétségtelenül az, hogy amit elkezdett, a sorsát – „rendeltetését!” – tökélyre vigye.

De mennyiben kötődik ez ahhoz, hogy puszta érzelgősségből bár milliók és milliók egyéni életével bíbelődjünk?

S ne szigorúan, céltudatosan, a Művel, az Úttal?

Mert hiszen sokan önhitten is méltán mondhatják:

Azaz éppoly boldogtalanul, mint eddig?!

Sőt még boldogtalanabbul, mint valaha?

Az persze, aki bármily kárhozatot átmenetinek képes tartani, tovább érvelhet. Ha ördögien is, mint „advocatus diaboli”, valóban.

Tiszta szemmel?! Vagyis tiszta lélekkel?! S nem tébolyultan? Nem úgy, mint börtönudvaron, arcát kézzel fedezve?! Legalább a lelkiismeret börtönében!

Mert ki bátoríthat új útra egy – gyilkost? Aki nemcsak szüleit, de egész családját –népét, faját – elpusztította?

Egy rögeszméért!

Nem, az az ember, annyi bűnnel, átkozottabb lesz, mint Káin. Kárhozottabb! Vigasztalanabb! S meg is érdemli, hogy ég verje, föld kivesse! Bármit mond is. Mert hisz még mondhat.

Mert ki hihet még a szónak? A szépnek?

Kinek lehetnek még eszményei – annyi szörnyűség után?

Pusztán azért, mert még neki is akad vigasztalója. Mert akad.

Elértünk valahova, ahonnan nincs tovább. Olyan puszta szirt csúcsára, ahonnan a rímeknek sincs szárnycsapásuk. Nézzünk le még egyszer, hideg szemmel, a sas tekintetének könyörtelenségével, honnan is indultunk s mi gond – emelt ide?

Az ugye, hogy mitől s mettől fogva ember az ember? Erre van egy közhasználatú szó. Az ember azóta ember, amióta „civilizált”. S addig is marad az.

Amíg megőrzi ezt a sok-sok kínnal-bajjal, rengeteg munkával megszerzett rangját, a maga ki- és megműveltségét; a kultúrát.

Hogy mi volt munka és fáradozás e rang megszerzéséért? Gondoljunk csak egyet el.

Azt, hogy világrajöttekor beszéd dolgában születési örökségül az ember pusztán a kisded oá-oá-ját kapja; minden későbbi hangunk: szavunk tanulással szerzett kincs. Anyánk jóvoltából, örökölt buzgalmunkból.

A pacsirtáknak és tigriseknek is van „civilizáció”-juk. Ám ők mindazt a dallamot és hördülést, amellyel érzést és akaratot közölnek, rögtön születési örökségként megkapják. Ha minden pacsirta és minden tigris pusztulása után csak egy-egy pár megmaradna: fajuk pontosan azon a szinten teremtődhet újjá, ahol a válság érte. De velünk más a helyzet, mivel emberi mivoltunk – a mi civilizációnk – a beszéden, illetve a gondolatcserén alapul, a csak néhány magányos párra csökkent emberiség egy nemzedék után azonnal fél-állattá válna; a barlangkori apaevési fokra zuhanna vissza.

S mi már most a nagyobb veszély: kipusztulni, vagy újra és újra állattá válni? Kiűzetni a magunk teremtette édenkertből, a napi munkánkkal fönntartott műveltségi, emberiesedési állapotunkból? S abból a reményből, hogy még tovább tökéletesedhetünk!

Mert ha eddig eljöttünk, valóban: miért ne mehetnénk még tovább is?

Ha van rá képességünk. Együttes erőnk. Olyan, mely mindnyájunk külön-külön akaratából táplálkozik.

És itt van a mi fordulónk.

Nem tudom, ki mondta ki először (nyilván táborgyűjtő kiáltásként, egy szép harcra): ha egyszer kitör az atomháború, eleve oda a világ.

De hisz ez voltaképp azt jelenti, hogy nekünk, akik se szerkesztői, se kezelői nem vagyunk az atomnak, kisujjunkat is kár mozdítanunk. Eleve bele kell törődnünk a reménytelenségbe! Tunyán-bután eleve el kell fogadnunk néhány ocsmány kalandor hatalmát a sorson is.

Mert mit is tehetünk ellenük?

Nem. Sem az így beszélőket, sem magunkat nem menthetjük föl eleve attól a bűntől, amelynél nagyobbal nem folyt játék és játszma, az emberiség rovására és kontójára. Épp akkor, amidőn a történelmének egyik legnagyobb lépésére képesült. A további úton. Nem.

Meg kell lelni a módot, a legközvetlenebbet a beavatkozásra, a legkisebbek számára is.

A tudományt régóta foglalkoztatja a társtalan ember fogalma. Úgy értve, hogy fölnevelhető-e s mivé lesz az ember a társadalmon kívül: emberrel való érintkezés nélkül?

„Ellenőrizhető” ilyen esetet a kutatás az 1344. évtől 1940-ig harmincegyet ismer.

Legtöbbet tárgyalt köztük annak a később Kamala névre keresztelt kis indus lánynak az esete, akit nyolcéves korában mentett ki egy misszionárius egy szelíd-fajú farkasfalkából, ahová föltehetően csecsemő korában került. Kamala teljesen a falka tagjaihoz idomult: négylábon száguldozott velük, azok hangján üvöltött, lefetyelve ivott, szaglással, élesre finomult hallással, sötétben is jól működő szemmel járt zsákmányra. Még megmentése után is a falkához húzott. Nem nevetett, nem mosolygott. Az érzelmi élet semmi jelét nem mutatta. Kivéve a könnyet. Későbbi élete során mindössze ötven emberi szót tanult meg.

S ha már eredendően szellemi nyomorék volt? S vele a többi ilyen hirsutus, ahogy Linné nevezte őket?

Akad eset, ahol a helyzet szörnyűsége kiküszöbölte ezt a föltevést. Ez egy amerikai kis lelenc volt. Féléves korában, amikor kiadták, a vizsgálat még mindenben teljesen épnek találta. „Nevelője” hat évig tartotta egy elhagyott ház padlásán tejen és savón, vályúhoz kötve.

Kiszabadulása és megfelelő táplálása első hat hete után jelent meg arcán a mosoly. Hét hónap múltán kezdett járni s ejtette ki az első hangot. Szót még akkor sem értett. Értelmi foka az egyéves korúakét sem érte el. De a vizsgálat legiszonytatóbb megállapítása ez a törvény: a puszta állati létezés a teljesen normális gyermeknél már féléves elkülönítés után is a központi szervek határozott sorvadását idézi elő.

Az emberiséget tehát nem is az öngyilkosság fenyegeti. Hanem az elemberietlenedés. Az előbbi, mint láttuk, nem olyan egyszerű. Akörül folytak s folyhatnak viták.

A másiknak máris rajta vagyunk az útján.

De vajon nemcsak szavakkal űzött játék-e ez az összegezés? Mert az utolsó tétel ez: összefügg-e vajon az emberiség ily elválaszthatatlanul az emberiességgel?

Összefügg.

Ha az atom a világ helyett csak az emberek társas-létének világát veti szét: vége a Világnak. Vége annak, amiért őseink éltek.

Ha bármely szörnyű erő megállíthatná az emberi társaslét tökéletesedését, vagyis ha vissza akarná fordítani a világot: vége lenne hamarosan mindannak, amiért élünk, életet kaptunk, és életet adunk.

Még kerekebben:

Pusztán a kultúrának s a civilizációnak szétrombolása is öngyilkosság. A műveltségtől gyökeresen megfosztott emberiség az állatiasodás lejtőjére tér. Tehát –emberi volta elvesztésével a lényegét veszti el.

Azt, amit hajdan Rendeltetésnek és Üdvösségnek mondtak. E szavaknak a személyes Isten országán kívül is van értelmük, hisz mindig is volt. Kezdettől fogva ezek jelezték a hazatalálásnak némelyek szerint a visszatalálásnak – azt az édenét, amely szintén lehetne pusztán emberi alkotás; a keletiek szerint például.

De ez jelenti a tökéletesedés honát is. A jövőt. A mindenkori jobb jövőt.

Ami felé lám előttünk is van tovább.

Ezt is szó szerint érthetjük, ma is, ezt az édent. Bármennyire hódít ismét világszerte az irodalomban és a bölcseletben valamiféle jelkép-beszéd, a tapintható, a szemtől szembe való megnevezés helyett, ez valóság lehet. Az emberiesedés útja, amely a beszéddel kezdődött, s amelyen aztán a csillagidőkhöz mérten a villám cikázásának gyorsaságával érkezett, a társadalom nevű szerelvényben, a mai grádusig az emberi faj – ezt ígérte. Ennek a földnek az elérését! Egyre hamarabb épp a – logika sínjén.

Mert valóban, vajon miért nem vihetne út az esés növekvő gyorsaságához hasonlóan az emelkedés mértani haladványú gyorsaságával, oly cél felé, amelyhez a jövő próféta ihletettségű, a hal s kenyér szimbolizmusával magyarázó látnokok is vonzódtak? Édenkert és paradicsom nem volt; fogalma abból teremtődött, hogy lehetne; vagyis mindenkor már lehetséges volt; mint eljövendő.

Ebből űzetnénk ki, illetve ennek lehetőségétől veretnénk vissza. Nyilván nem először. De nem bizonyos, hogy ezúttal nem véglegesen-e. Mert most olyan erő sújtana, aminőt soha kerubi lángpallos, soha semmi vízözön, soha semmi tűzeső nem töltött magába.

Mert mi is lehetne egy gyilkosnak a legemberibb bűnhődése?

Ha elébe tudnánk varázsolni mind azt a boldogságot, amit áldozata, ha életben marad, megteremtett volna nemcsak önmagának, de környezetének is, egy egész népnek. Beleértve magát a gyilkost!

Varázsoljuk föl tehát befejezésül az eddigiek ellentétét? Vagyis, hogy mivé válna a világ, ha az emberiség az atom erejét nem a halál, hanem az élet szolgálatába fogná?

Ez a hőenergia, hallottuk, nemegyszer, játszva befűtené mindazt a poklot, amit az összes vallás összes prófétájának szadizmusa megtervezett. És játszva délszakivá melegítené az egész bolygót, teret adva mindannak a földi paradicsomnak, amit az összes utópiák összes tudósának és művészének jó vágya valaha is elénk vázolt.

Hogy mit lehetne ezzel az erővel egykettőre megteremteni akár a Szaharában például vagy akár például itt Somogyjádon, arról azért kár szót szaporítani ily komoly együttesben, mert arra az első iskolás gyermek osztaná a teendőt a Szaharában is, itt Jádon is. Ott csatornázás kellene, szántóföld, szőlőskert.

Itt sűrűbb autóbuszjárat, tágasabb bölcsőde és dedó, iskolai napközi otthon, politechnikai műhely, strand, portalanított utcák, sártalanított utcák. Nagy lakás, ha nagy a család.

És dal és szerelem!

A költők dolga amúgy sem a csábképek festegetése. Az a kalandor üzleti vállalkozók s némely még kalandorabb politikai vállalkozók szakmája. A költő területe a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé. Még ha azt tisztázza is, hogy nincs megoldás.

Mi gyakorlati tanácsot adhatunk már most egy szerény kis magyar falu népének az atomerő helyes fölhasználása dolgában? Sokan mondják, hogy ezt az erőt oly távoli, hozzánk mérve oly magas hatalmak irányítják, amilyenek nagyanyáink képzeletében egykor a villámot, a mennydörgést.

Tiltakozást vagy helyeslést küldeni innen oda alig hatékonyabb, mint a hajdani harangozás a jégverés ellen, az énekes körmenet aszálykor esőért.

Bizonyos, a szerények milliói ritkán voltak megalázottabbak a kevesek dölyfétől.

Az efféle dárdák, sajnos, addig hatolnak tovább, ameddig a valóságban is: jegenye-hegyig legföllebb. Sose tájékozódik oly rosszul a szív, mint midőn fölfelé küld akár átkot, akár áldást azért, ami szemközt érte, halandótól.

Úgy hangzik, mintha ez volna a józanság szava. Keserű szerencsénkre van benne azokból a szózatokból is, melyek hagyományosan felülről érkeznek a halandók fülébe.

A hang valóban kettős.

A szolgai gyávaságé, hogy futással mentsük a bőrünk, s az önhitt hatalmaskodóé, hogy vele szemben hasztalan minden. Szinte nyereség, hogy e két hazugság így összepárosodva valósággal petézi az ésszerűtlenséget, bárgyúságot, a hamisságot.

Így épp a baj elkerülhetetlensége indokolja az önfeláldozásig menő küzdelmet ellene: hisz az épp a végső esély!

S így azért, mert egy rossz hatalom óriási magasan van fölöttem, azért még rátámadhatok, hozzáférhetek.

Igaz, kézzel nem érem el a toronygombot, de nem igaz, hogy nem tudok odajutni; a belső lépcsőkön például. Minden uralom emberi mű, mégpedig folytatólagos. Emberi kézben van, a mienkben is, a legszerényebbekében.

Fölnyúlni Somogyjádról ha csak egy tiltakozó ujjmozdulat erejéig is a világhatalom valamelyik össz-tábornoki bizottságáig? Persze hogy képtelenségnek hangzik.

De még képtelenebb – embertelenebb – az a gondolat, hogy bárhol bárkik bármely magasból a jádiak akarata ellenére egy jádi sorsáról dönthessenek.

Dönteni akarnak!

Jó szerencsénkre a világban millió és millió akarat kereng; frissebb nyüzsgésben, mint a millió és millió csepp, amikor a víz lobogni kezd.

Nemcsak fölülről lefelé.

Alulról fölfelé is.

S megmérkőzhet ez a két világ? Mégpedig úgy, hogy maga a küzdelem már eleve rossz ne legyen s így eleve ne a rosszat szolgálja? Hogy a jó a maga eszközeivel lépjen rögtön a porondra a rossz fegyverei ellen?

Ősidők óta kísértette az emberi hiedelmet, hogy nem egy isten van, hanem kettő. Egy jó és egy rossz, és azok viadala dönti el a világ dolgát, de aszerint, hogy mi melyikük táborába állunk.

Istenek nem élnek, de a táborok állnak, s a küzdelem egyre keserűbb, s a legnagyobbak is azt mondják, döntőre kerülhet.

Mégpedig épp a rossz felé most.

És mi fordíthatunk rajta? Mi, méhek a sasok csatáján?

Te egyszerű baka, nem lőhetsz oda, ahol az ellenség vezérkara fészkel; tüzérségével sem versenyezhetsz. De nem igaz, hogy nem te voltál, egyszerű gyalogos, a legfontosabb mindenkor minden hadjáratban. Az vagy ma is. Mi volt épp a legutolsó háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki hadviselő.

Hogy tehát nem harcolhatunk – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk úgyis hasztalan – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé.

Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott van.

Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk.

Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok.

Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok.

Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok.

Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok.

Ahol egy hatalmaskodót, bár istállóban, rendreintünk, egy lépcsőfok.

Ahol rendreintést fegyelmezetten elfogadunk, öt lépcsőfok.

Ahol rendreintés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok.

Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok.

A borjú, a kis malac szája megcsitítása is lépcsőfok. De még a virágé, a búzáé, a gépé is. Egy rété.

Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leánynak udvarolni, fiúnak visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.

Igen, innen is torkon érhetjük a rosszat. Ráuszíthatjuk a jót.

Üthetjük, ránthatjuk, gáncsolhatjuk, taposhatjuk a jobbal. És a még jobbal.

Fölérhetünk hát mégis azokba a szikla-fészkekbe, hol ükanyáink sárkányt gyanítottak? De ahol ma sárkánynál is iszonyúbb erő lakik?

Ezeken a lépcsőfokokon. Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkodtok rajta, két lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó – egy szépen és okosan, előrelátással és szeretettel kimondott – emberi szó erejéig valóságra váltjátok – húsz lépcsőfok.

De fő, hogy jókedvűen. Nemcsak tiszta ésszel és szívvel, hanem mosolygó tiszta arccal is. A halál a legerősebb ellenségének a vidámságot érzi.

Ezt a vérebet egy riasztja meg; ha szemébe nevetsz.

Esztendők óta sarjadozik az a vita is: ki vezeti valójában a világot? A tudósok, akik az emberiség új eszközeit adják? Az államférfiak, akik az eszközök fölhasználásáról döntenek? A bölcselők és művészek, akik befolyásolják az államférfiakat akár közvetlenül, akár az úgynevezett – azaz már eleve lenézett – tömegeken át?

A kérdés okos, időszerű. De nem azért, mert tőle várják a helyes választ.

A helyes válasz megvan. Még akkor is és ott is az a helyes, ha nem tény, hanem csak kívánalom.

A világot azoknak kell vezetniök, akik fönntartják. Munkálva szüntelen rajta, kézzel, ésszel. A két kezükkel, a maguk eszével.

A villám is felülről jön. A jégverés is.

Csapásaik közt is folyt tovább az élet.

Idegen, távoli erők hozzák ránk a telet, a nyarat; a fagyot, az aszályt.

Fürgén hozzájuk idomul a munka.

Fékezhetetlen erők hozzák a földrengést, az árvizeket.

A járványokat, köz-tébolyokat.

Alakul fürgén az élet, a munka. Épp nem irányukban, hanem ellenükben. Annál fürgébben, minél kicsinyebben.

Kivívni újra és újra a dolgozó ember függetlenségét. A függetlenségben való szövetséget.

Igen, kicsinyek vagyunk a pokol hatalmainak patái alatt.

Ez a nagy szerencsénk. Kicsiben is nagyot csinálhatunk. Sorsunkat, épp azért mert parány, kézbe vehetjük. Nem is nagy fegyelemmel és elhatározással, máris alakíthatunk rajta.

Jól élhetünk a szomszédainkkal, például. Kellemessé tehetünk egy közös kapálást, vidámmá egy vasárnap délutánt. Szerszámot és parolát cserélhetünk, boldogan. Rendbe tehetjük az udvart. Rendbe a terveinket, a kedvesünkkel, a gyermekeinkkel.

A világot, ameddig kezünk elér. A mi akaratunkkal.

És nyargaljanak csak a Jelenések lovasai az égen.

Nekünk megjelenik más kép is, lovakról szólva.

Az, mikor frissen kelt csibéink még didergő raját a kotlós a meleg istállóba viszi, ott futkároztatja a vad mének patkói alatt, ott oktatja őket a szem-kaparásra.