Teremteni

 

1

Néztem az órás
hegyes-acélú
tekintetének s csipeszének
találkozását a rúgók közt
és ahogy próbálgatták egymást.
Megmagyarázták, hát szorongva
figyeltem én is, már-már voyeur-ként,
a láng-nyalatta üvegcsőben
a vegyész két gondolatának
boldog összeismerkedését.
Mint a fészekből legelőször
kiszállt madár-fiók a gallyban,
úgy moccant az arany rúgók közt,
próbálkozott egy csöppnyi új lét.
Fürgébben, mint két ifjú test
táncban, ölelkezésben
forrt és ficánkolt
az a két különnemü gondolat,
küzködött életre-halálra.
Hogy meglelje a győzedelmét
egy harmadikban.
 

2

Mint bába keze közt a kisded
egyszerre úgy élt, sikerülten,
úgy rugkapált
a rúgók s fogaskerekek közt
parányi pőrén, lelkesen,
hatalmasan,
egy tett, mely lám testet kapott;
s majdnem olyan életet, mint mi,
és jött velem
mint örök kutyám és örök
gazdám-uram
pórázomon,
pórázán én.
 

3

Tollam hegyén,
hangya-szeménél hunyoribban
forog, leselg,
amin én dolgozom;
kémlel, kutat,
hol nyílik pillanatnyi rés bár
beszáguldani a világűrt,
üzenettel,
üzenetért.
 

4

Járt a reszelő; villogott,
mintegy fényeivel sikongva
a satuban az újjnyi réz-rúd;
feszült, megugrott;
akart valamit külön ő is.
Aztán abból az olajos tenyérből
ő meg, mint pici hal,
amely mihelyt él, már siet,
úgy dobta volna ki magát,
társai közé, elemébe,
a kezdettől tudott helyére.
 

5

Micsoda nyomorúság.
Irányító nincsen fölöttünk.
Nincsen vezető fonalunk, csak
kezünkben ez a munka.
Ez a remegő kis iránytű.
Ez a legősibb kutya-isten,
a szaglászó, ide felénk.
Még abból a korból, midőn
sziget úszott, hegylánc merült föl
mind lassulóbban,
példázva, mégis van irány:
akar valami többet is a rend,
mint önmagát.
Társ kell neki.
 

6

Micsoda megaláztatásunk,
micsoda meggőgösítésünk,
hogy a legelső jótanács,
ember-agyunknak szánt első okos szó,
a legtündöklőbb érvelés
a két hüvelyk- és mutató-ujj
eszmecseréiből fakadt
szikrázva-sisteregve
reánkmért éjszakánkban.
Örökségünkért?
Jogainkért?
 

7

Micsoda mámoritó bosszú.
Nem véd sem isten, sem vezér.
Csak ez a féregnél esendőbb
– mert mire végzi? –
buzgolkodás ujjam hegyénél,
hogy valamit kiigazitsak!
Ez a már nem is enyém szándék,
ez a porból-kelt próba, hogy
csak így tovább és
csillagok cserélnek helyet!
Akaratunkból.
 

8

Megragadni akár egy rejtvény:
egy háló nyitó fonalát,
ittlétem szándékát a földön,
rabságomét,
abból, amit a munka súg,
s aztán a bolygók szövevényét.
Ami kúsza, ami homályos,
a fény testszövetében is,
értelmében is,
az a rabság; a pusztulás,
a rák.
Szembe állni, kitapogatni
mint bírkozó a bírkozót.
Megvívni, igen, a halállal,
a förtelemmel.
Kimenteni, bemocskolódva,
egy tisztaságot.
A rendet, a nekem valót.
 

9

Micsoda szegénységünk,
micsoda gazdagságunk,
hogy kézfogást, szívighatót,
istenekénél
villanyozóbbat sose kaptunk,
mint amidőn
nem is az én kezem vezette
a kalapácsot, meg az éket,
hanem ők az én kezemet.
 

10

Teremtek én is.
Teremthetek.
A Versenytárs azóta látszott
arrébb huzódni.
Féltékenyen? Megszégyenülve?
Négy dúcon, hogy a kéve nádat
tetővé tettem,
az ég akkor indult omolni,
dörögve; megállíthatatlan.
Jégverésként, az első kertre.
Az odalett.
De nem igénye, az örök.
És nem az – emlék?
 

11

Európa, Amerika és minden
földrész s majd elérendő bolygó
minden bányája és kohója
és atomüzeme
nem tömöríthet egy marokba
erőt és bölcseséget annyit,
nem adott haderőt
annyit, egy tenyérrel érezhetőt,
mint te, legelső
megcsóvált baltanyél,
eget-rogyasztó.
 

12

Rettenetes az árvaság,
hogy nincs más nevelő apám,
csak akit én fölnevelek.
Rettenetes az egyedülség,
hogy nem szerethet meg, csak az,
akit én megtaníthatok szeretni.
Szemben a semmivel, a titkát
fortyogtató – pokollal?
Szörnyeink labirintusával.
Munkába véve végre, lassan-
szívósan, jó mozdulatokkal
arcunkat is,
az istenit.
Az önmagával szembenézőt.
Egymásra-lelt gyermekeinkben.
 

13

Halandó szemmel fölfedezni
a teendőmet,
az épp rám várakozó dolgot,
amiért valahol kapálva egy paraszt
ide küldte ezt a pohár bort,
egy munkás forrasztólámpát szögezve
szobámba fényt eresztett,
halandó szemmel fölfedezni
az örök végezni valót:
megszólaltatni a jövendőt,
mely már a halállal vitáz,
ügyesen és értelmesen,
babrálón és parancsolón.
Elvégezni egy munkát
kedvünkre, egészségesen;
igen, akár egy jó szeretkezést.
Arcon simogatni szinte érte.
Úgy hagyni ott,
úgy nézni hátra nem is egyszer
a kielégítetten heverőre:
vagyonom őrzi;
megfoganva, a jövendőmet;
értelmét, tán örökre, annak,
hogy erre jártam
halandóként is mulhatatlan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]