Teremteni

Néztem az órás

hegyes-acélú

tekintetének s csipeszének

találkozását a rúgók közt

és ahogy próbálgatták egymást.

Megmagyarázták, hát szorongva

figyeltem én is, már-már voyeur-ként,

a láng-nyalatta üvegcsőben

a vegyész két gondolatának

boldog összeismerkedését.

Mint a fészekből legelőször

kiszállt madár-fiók a gallyban,

úgy moccant az arany rúgók közt,

próbálkozott egy csöppnyi új lét.

Fürgébben, mint két ifjú test

táncban, ölelkezésben

forrt és ficánkolt

az a két különnemü gondolat,

küzködött életre-halálra.

Hogy meglelje a győzedelmét

egy harmadikban.

Mint bába keze közt a kisded

egyszerre úgy élt, sikerülten,

úgy rugkapált

a rúgók s fogaskerekek közt

parányi pőrén, lelkesen,

hatalmasan,

egy tett, mely lám testet kapott;

s majdnem olyan életet, mint mi,

és jött velem

mint örök kutyám és örök

gazdám-uram

pórázomon,

pórázán én.

Tollam hegyén,

hangya-szeménél hunyoribban

forog, leselg,

amin én dolgozom;

kémlel, kutat,

hol nyílik pillanatnyi rés bár

beszáguldani a világűrt,

üzenettel,

üzenetért.

Járt a reszelő; villogott,

mintegy fényeivel sikongva

a satuban az újjnyi réz-rúd;

feszült, megugrott;

akart valamit külön ő is.

Aztán abból az olajos tenyérből

ő meg, mint pici hal,

amely mihelyt él, már siet,

úgy dobta volna ki magát,

társai közé, elemébe,

a kezdettől tudott helyére.

Micsoda nyomorúság.

Irányító nincsen fölöttünk.

Nincsen vezető fonalunk, csak

kezünkben ez a munka.

Ez a remegő kis iránytű.

Ez a legősibb kutya-isten,

a szaglászó, ide felénk.

Még abból a korból, midőn

sziget úszott, hegylánc merült föl

mind lassulóbban,

példázva, mégis van irány:

akar valami többet is a rend,

mint önmagát.

Társ kell neki.

Micsoda megaláztatásunk,

micsoda meggőgösítésünk,

hogy a legelső jótanács,

ember-agyunknak szánt első okos szó,

a legtündöklőbb érvelés

a két hüvelyk- és mutató-ujj

eszmecseréiből fakadt

szikrázva-sisteregve

reánkmért éjszakánkban.

Örökségünkért?

Jogainkért?

Micsoda mámoritó bosszú.

Nem véd sem isten, sem vezér.

Csak ez a féregnél esendőbb

– mert mire végzi? –

buzgolkodás ujjam hegyénél,

hogy valamit kiigazitsak!

Ez a már nem is enyém szándék,

ez a porból-kelt próba, hogy

csak így tovább és

csillagok cserélnek helyet!

Akaratunkból.

Megragadni akár egy rejtvény:

egy háló nyitó fonalát,

ittlétem szándékát a földön,

rabságomét,

abból, amit a munka súg,

s aztán a bolygók szövevényét.

Ami kúsza, ami homályos,

a fény testszövetében is,

értelmében is,

az a rabság; a pusztulás,

a rák.

Szembe állni, kitapogatni

mint bírkozó a bírkozót.

Megvívni, igen, a halállal,

a förtelemmel.

Kimenteni, bemocskolódva,

egy tisztaságot.

A rendet, a nekem valót.

Micsoda szegénységünk,

micsoda gazdagságunk,

hogy kézfogást, szívighatót,

istenekénél

villanyozóbbat sose kaptunk,

mint amidőn

nem is az én kezem vezette

a kalapácsot, meg az éket,

hanem ők az én kezemet.

Teremtek én is.

Teremthetek.

A Versenytárs azóta látszott

arrébb huzódni.

Féltékenyen? Megszégyenülve?

Négy dúcon, hogy a kéve nádat

tetővé tettem,

az ég akkor indult omolni,

dörögve; megállíthatatlan.

Jégverésként, az első kertre.

Az odalett.

De nem igénye, az örök.

És nem az – emlék?

Európa, Amerika és minden

földrész s majd elérendő bolygó

minden bányája és kohója

és atomüzeme

nem tömöríthet egy marokba

erőt és bölcseséget annyit,

nem adott haderőt

annyit, egy tenyérrel érezhetőt,

mint te, legelső

megcsóvált baltanyél,

eget-rogyasztó.

Rettenetes az árvaság,

hogy nincs más nevelő apám,

csak akit én fölnevelek.

Rettenetes az egyedülség,

hogy nem szerethet meg, csak az,

akit én megtaníthatok szeretni.

Szemben a semmivel, a titkát

fortyogtató – pokollal?

Szörnyeink labirintusával.

Munkába véve végre, lassan-

szívósan, jó mozdulatokkal

arcunkat is,

az istenit.

Az önmagával szembenézőt.

Egymásra-lelt gyermekeinkben.

Halandó szemmel fölfedezni

a teendőmet,

az épp rám várakozó dolgot,

amiért valahol kapálva egy paraszt

ide küldte ezt a pohár bort,

egy munkás forrasztólámpát szögezve

szobámba fényt eresztett,

halandó szemmel fölfedezni

az örök végezni valót:

megszólaltatni a jövendőt,

mely már a halállal vitáz,

ügyesen és értelmesen,

babrálón és parancsolón.

Elvégezni egy munkát

kedvünkre, egészségesen;

igen, akár egy jó szeretkezést.

Arcon simogatni szinte érte.

Úgy hagyni ott,

úgy nézni hátra nem is egyszer

a kielégítetten heverőre:

vagyonom őrzi;

megfoganva, a jövendőmet;

értelmét, tán örökre, annak,

hogy erre jártam

halandóként is mulhatatlan.