A szörnyek születése

Az időtt volt, ősz-indultában, amidőn kenyér- és kimenő adóink borongossá váltak akár csak fönt a Nap. Derülni vágytak. Éneket s tréfát vártak; tőlünk, táncokat, munkánk végén; mert hisz korábban húztuk haza vállon a hálót a magas-falu kikötő márvány kockáin, a halpiacon, mely – ekkor üresen s így kereken már – valóban szinpadot kinált; majdnem olyat, mint messze szigetünkön. Körben a borozóhelyek, a ráksütők – itt gyantaszagu, ott olajszagu – asztalainál a csillagok alatt ők, bódultan már, a tenger illatától is – mi meg, igen, ott, a holdsugárban táncba fogtunk és énekeltünk. Végül bizony kedvünkre is. Áldozva is még, észrevétlen, isteneinknek, kik minálunk: emlékeink. Tartott, ameddig tartott. Hazamentünk – végleg vidáman; kaptunk egy-egy kupa bort! – S mert gyújt a példa, szeretkeztünk, bár fáradtan, mi is; nemzettünk, mi is, gyermeket; e néhány szörnyeteget itt; vigyorgásaik a tükrünk, hebegésük a történetirásunk.