|
A városrészben, ahol mindig kétszerte hosszabbak voltak az árnyékok – mert mindig
hajnalban jártam oda – most valami búcsú van, messziről hallom. A városrészben – ahol az én
sovány árnyékom, mihelyt egy utca elejére ért, rögtön az utca tulsó végéig loholt – a céllövöldék,
a tüzijátékok, a körhinták zenéjének egyvelegével olyan vidám a nép, mintha boldog is volna.
A kültelki városrészben – ahol a mindig elénk vetülő vékony-hosszú árnyékunk folytán
szerelmesemmel állandóan gólyalábakon jártunk – nem találtam egy eleven lelket.
Így valamiféle gázló madár lettem, költözésből visszaérkező, magányosan. A
hosszú-nagy mocsárvölgyben, mely a Balaton és a Duna közt terjed, vadászpuskás
kamaszkoromban ilyet nem egyet láttam, olyat, amely lécláb kényes emelkedésével valósággal
izlelte a vizet, a hazája közelségét; aztán fölszállt, némi körözés, mintegy szimatolás után s észak
iránt indult, tollainak, szárnycsapásainak gyönyörű területenkivüliségében.
|