Baszk-földön

Sósak voltak a lányok és

csillámlók a tenger-homoktól.

Le-leiramoltak a partra,

legmesszebb is azzal telítve,

ki kit kedvelt meg közülünk.

Ittunk és kugliztunk a kertben,

így várva őket.

Jó volt ez is belőlük:

ajkunkról nyaltuk friss izük.

Nyujtózásunkban ropogattuk

zsenge csontjuk, szinte fogunkkal.

Bordói alá ez a legjobb

kiabálta a matróz

este felé.

Mert visszatértek.

Sósan – a mégcsak arci csóktól –

pikkelyficánkolással (rengeteg szemükben)

behozták a hegyi tánckertbe is

a fák alá az óceánt,

helybenringó hullámaival,

vitorla-kész szelével,

mélyvizi kagylóinak biborával,

csigái nemzőtáji illatával,

az elmostohult, szigetvilági haza

meglelhetése mámorával.

Vive Euzkadi! – emelte hangját

koccintást kinálva a matróz.

Süt most a hold.

A hold alatt, a víz alatt

tetememmel, mely ott maradt,

farandolt jár, örök örömben

tartósitva hat friss najád,

romolhatatlan.