Minden stewardess karcsú; kedves arcú; fiatal. Levegőben – szárnyakon – utazni nem kockázatosabb, mint keréken. Ezt váltig csak a statisztika tudja. A hiedelem ellen a repülő-társaságok a stewardessek – a légikisasszonyok – kivánatos szépségével küzdenek. A halál szívszorítását a találékony üzlet a szerelem szívnyitó erejével egyensulyozza. A nehézkedés törvényével cerberusfejü szörnyhalál les föl ránk a földről? Amig ilyen édes lények társaságában röpdösünk a légben, alig kaphat el többet belőlünk, mint kutya a légyből.

Az üzleti számitás szerint. Ha a világon rend van, azaz számitási alap, a halálnak jobban kell kimélnie a fiatalokat és a szépeket, mint az öregeket s csúnyákat. Az utasok vének, csúnyák, sőt ráadásul kövérek és lomhák. De ebben a közös végzetben, ami ez a repülőút, fajsulyuk elvegyül a lengékével, zsengékével, a veszély tehát megoszlik.

Ez a megnyugtatás egyik oka.

A stewardessek, a légikalauznők szakmája nem könnyű. Mesterteljesítményre képes pincérnők, jól képzett ovónők és ápolónők. Amikor épp nem libegnek, ütemre szinte, az ülőhelyek szük utcácskájában, fölemelt – bár tálca-terhelte – karral, mintegy a bátorság kibontott lobogójaként, a mosoly kiapadhatatlan fényvetéseivel szemükben és ajkuk körül, de szinte farukon is – ekkor az épp oly szűk konyhában lélekzetkapkodva mosogatnak, törölgetnek, tálalnak, bort-sört bontanak s töltenek, kávét-teát készitenek, teljesitvén épp így a rusnyák és renyhék egyéni óhajait is. Nem csak a csészét s poharat nyujtják tökéletes egyensúlyozottságban a petyhüdt ajkak elé, hanem a hányó edényt, illetve a még bajosabban alkalmazható hányó zacskót is. Kimossák a bezúzott homlok sebét, a netán mégis oda jutott csecsemő fenekét; érteniök kell a szülés levezetéséhez is.

Mindezt, nincs kétség, nagyobb bizalommal fogadnánk a szakmában jártas, mégpedig minél régebb óta jártas személyektől, vagyis a jó, meghitt terjedelmü nagynéniktől, bibircsókos nagymamáktól. Szilárd talajon. De nem a halál tényleges vagy képzelt közelében.

A halál és szerelem nem csak azért rokon, mert mindkettő a dolgok rendjén ágyban teljesül. Mélyebb ösztönök színre hozása előtt nem róhatjuk meg a legelnehezültebb utast sem, ha kivallaná, hogy amiként a halálos veszedelmen, magán a halálon is szivesebben menne át egy frissen megismert kivánatos ifjú lény társaságában, mint a régi időtől fogva kedvelt nagymamája vagy akár édesanyja oldalán. Hová? Illenék ide a kérdés. Ugy értve: hova, a halálon át? Csak nem szívósabb valóban a szerelem a létnél is?

„Vérem a véreddel egy patakot mosson!” ez nem csak a népballadában a legutolsó és egyben legfelső – suprema! – kivánság, hanem a mélytudat szótárában is. Mert hova megy az a patak is? Bizonyos vagyok benne, a balladáké épp oda, ahova a jobb hijján úgynevezett mély tudaté. Túl a halálon.

Ez a megnyugtatás másik oka.

Mert hogy a szerelem és halál egy delta, illetve egy forrás vagy még helyesebben társ-forrás, azt ime nem csak a nagy katasztrófák – főleg nemzeti s közösségi katasztrófák – gyászműveire elhárithatatlanul oda-faragott, meztelenül vonagló menyecskék példázzák buja tagjaikkal. Nem csak a temetői sugárutak aukciószerűen sorakozó sírkövei bizonyítják az ugyancsak már-már kötelező sok karcsún elferdült derékkal, a márvány alól is vágyat sugárzó kebellel, vénuszhalommal, de a duzzadó atlétaizommal is. Sőt a párzásra kész galambokkal. Ide vág, lám s mennyire szembe – azaz idegbe szökően e tébolygyors repülőgépek utastermének e meghitt budoárhangulata is; azzal nyugtat meg, amivel izgat. Oly fülledt, nyilt s mégis csak levegőben maradó erotikával, hogy valósággal, egy Lajosok korabeli szalon illatát idézi. Tehát még az időből is fölvisz, nemcsak a földről, veszélytelenül. A lenge széplények jóvoltából.