Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom   és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon   és előszobák tükörén; mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam   látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;   a szívem elfacsarodik. Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve   s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve,   nem lelünk egymásra soha! Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már   olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál   feküdni, ha leszáll az éj. Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –   hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,   egyetlen egyedként szeress? Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban   nézek vissza és kérdezek – mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,   sebet én kapok, éleset. Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,   csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár,   ha jéggel jött a szélroham. Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?   akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én,   mellemre vonva homlokod. Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,   ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,   hogy megtaláljalak.