Ditirambus a nőkhöz

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem amik állják az időt!

Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.

Nem az örök-élet-igéret

cinkosai. Nem a kimértek.

Hanem a törékenyek s engedők:

a fű, a lősz, a sás

lett tiltakozás.

A tettük után nyomban eltünők.

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem az asszir, a szumir pillérek,

a talpukkal évezret gyűrüztetők.

Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.

Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:

a messziről igent integetők.

Nem a kemények,

hanem a fonhatók, a szőhetők,

a dolgozó kezekre

kutya szemével figyelők –

Még messze, messze

valamennyi isten előtt –

Nem a kövek és nem a fémek.

Az első szót, a gügyögőt,

az első tanácsot a létnek,

ők kezdték szájba rágni, a

gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.

A közlékenyek, a serények.

Ők, nem az égnek,

hanem a sári világnak védangyal-kara,

ők, az örökre többrekészek.

Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:

aki pedig kész elveszteni is, megtartja.

A romlandók. A hínár, a moha.

A múlók. A hártya, a len fonala.

Nem az eleve valakik, hanem a törők,

de nyomban fölnevetők,

hogy megint csak összeilleszthetők,

az így szívósak, így nem engedők.

Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs

lett utitárs –

Befogadván valami messze

– hogy mondjuk? – eszme?

rendeléséből a jövőt.

Messze a kövek és a fémek

hatalomátvétele előtt.

A hajlíthatók és görbíthetők,

a szívósan gyengédek,

az ujjnyomásra már válasz-puha

anyagok, ők, a soha

vissza nem ütők

adtak halk jelet – kéz a kéznek –

velünk a Föld!

Fú a szél, kopik a talaj,

fölkúszik, óriási hal,

az évszázadok mélyvizéből

a templom – íze, húsa nélkül.

Száll a por, vékonyul a föld,

emelődik ünnepi tálca

diszében a dög: a ledőlt

fejedelmi palota váza.

Hányingerelten köpdösi

vissza a tisztára szopott

bordát, ivet, oszlopot

az idő. Nem ez kell neki.

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,

a hivalgók, a haszonélvezők.

Hanem a pálmalomb kötények,

a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.

Nem a katakombák, nem a tornyok.

Mert mit tudnak a csontok,

ha kifolyt közülük az élet?

Ki mondta az első szót a jövőről,

a derüset, a szemen át

meggyőzőt, szívmelengetőt:

lehet remény,

mást is rejt a világ,

mint amit mutatott először.

Az első fűszoknya övén

az első ráhímzett virág.

Nem sziklakockából rakott erőd,

mit egybe csak a súly maltera köt.

Nem a gőg

kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,

a vessző, a viasz, a toll ereje

hozott ide –

Igen ők, az épp mert lágyan

megnyilók lettek a legerősebbek.

Mint ágyék s keblek

a csont- és izom-védte várban:

donzsonjaitokban, asszonyi testek.

Mint akik lebirhatják az időt.

Nem a szögletek, nem az élek,

nem a fegyverek, a szúrók s lövők,

nem a királyok s hadvezérek,

hanem az ebnél hamarabb

megokosult vályog-iszap,

a szőrme, az irha

lett vezető – nem is a férfiak,

hanem ők

a minden tagukban szem-viselők,

a nők kezeit idomítva.

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!

De mitől éledt?

Kik voltak a nemzők s szülők?

És kik tették tisztába őt?

De a legelső, kisdedi mosolyt,

amivel szinte odaszólt,

ami a lélek válasza volt

a teremtésnek,

kik csalták oda, tétova

elsőt-mozduló vonásaira

a kőnek is, a fémnek?

Hallgat a sok apa s anya.

Nem, itt a sírok sem beszélnek.

Szobrok, ti, már a méhben készek,

harsány-némák, lét-tömlöcök,

épp azáltal holtak, hogy épek,

temetkezőket temetők!

Nem a kövek és nem a fémek.

Mig a fű újra fönt mindent beföd,

tisztítja máris lent a mélyet

szorgos népeivel a föld.

Munkálnak a türelmes férgek,

a hullamosók, bűz-szürők,

hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők,

a mord erények, zord erélyek

bacillusgazdáit lemeszelők,

mind-mind az iszonyú pöcegödört

át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

hogy kidugja, egyre merészebb

kedvvel fejét, az örömkeresőt,

egy hóvirágnyi élet.

A szöllő-bakhátak-fésülte dombok

s nem a rom-fedte, a történelem-

lerondította bércek,

a felhő-kavarók, nem a látni is undok

mellvédek agyaros vigyora, hanem

a csibesövények,

nem a várárkok: a zsiba-borítók,

a kisajtó, a kalantyús kapu,

a csak fakilincs-záratú

verőcék, gally- és léc-cserények,

nem a lőrések,

hanem a kandikálásra szabott zsalú,

nem a torlaszolók, hanem a nyílók,

nem a tengeringerlő szirtfok,

hanem az öblök, a kikötők,

a borjú- és birka-nyalta mezők,

nem a keselyük, a denevérek, a solymok,

hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,

nem a dörgések, hanem az ének,

nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,

hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,

nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt

ablakon át fény-bőgve beizzók,

a mélység düheit mennybeköpők,

hanem a hős mellbimbók,

a tövükhöz menekülők

megóvásában

bátran

meredők, tüzelők.

Nem a zablák, nem a csengések,

hanem a kosáron a fül;

nem az ostromok, a bekerítések;

hanem a korall-sor a nyak körül,

meg a tűzhely körüli székek;

nem a viharok, a mének, a diadalzengések,

hanem a szitaszél-veregetések,

ha a liszt megtömörül,

hanem a néma kitekintések

a téli ablak függönye mögül;

nem a havasok, a jeges meredélyek,

hanem a kézimunkázó vetések,

a vasárnap is orsópörgetők,

hanem a csecsemő lebegtetések,

hanem a csermelyek, a csevegők,

nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!

Hanem a megforditott vánkos.