Világodban világtalan

1

Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.

Meglett megint a kerti esti ünnep.

Elszállt megint.

Vitte hosszan-lengő füzérét

a fecske: ő bontotta meg.

A hideg, a homály helyén,

az érthetetlenség s téboly helyén

meglett megint a fák alatt

az ember muzsikáival

a tiszta hangu s fényü éden –

és odalett

a vadlúdak gyász-szalagán csapongva.

Korán örültünk.

Egy alma fűtötte az őszt;

míg bírta, kitartó zománc-mosollyal.

Tenyeremet meg a tél ellen,

a halál ellen kis kebleid,

épp oly kín-csitító derűvel,

fagyálló benső buzogással,

hogy „semmi baj s nem is lehet”;

épp oly elszántan szembenézve

azzal, mi elkerülhetetlen,

de elfordítva róla lágyan

az én megpróbált arcomat:

„Nem gyermek szemének való.”

Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban

ez a hű láng és mellette a meleg juh

s a vékában a fűmag, a nemes már

s a húros hangszerben a dal, az új már

s lám angelus is már a szürkületben

s így templomtorony is lám valahol:

mindez a kezesíthető jövőnek,

a falánknak s fő szörnyének, a tán

végül mégis domesztikálható halálnak.

Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt.

Egy pohár bor lett úr a havazáson

kör-koccintásra emelődve.

Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel

a szilveszter-esti nyeles kocka. Így

jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! –

a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,

összefolytukban még nyerésre is, de

dőltükben szűntelen vesztést mutatva –

így kimutatva

forgás-törvényét mind a vak erőknek is,

mik csillag-fogaskerék rendszerekben

járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,

talán az ősök tudták még, miért.

Kigyulnak újra a lampionok;

fényre váltják, tízezer színre

a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,

bokáig sár-sürüben

két tüdőre lélekzenek a fák.

Lélekzem és

megannyi égbolt, csupa csillag,

mind a gyümölcsfa, a virágzó,

alattuk fekve – bár

julius-dél e földi éjjelében –

hanyatt, kitárt kemény

keresztre vont tagokkal!

2

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!

Berzsenyi

Ezek itt, ujjaim között,

ezek az értesülések segítenek.

Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz

– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu.

Visszakapom vagy nem az almát,

mi teremthetünk – itt! – uralmat.

Van leszállás e sziklafokról.

Fölszállás e „siralom völgy”-ből.

Kikötötten, kifeszítetten is bár,

tudom már, lehet szárnyalás.

Ezek a tág

földrajzi tájékozódások

karizmaimban,

öleléseim a kereszten

csillagrendszeri távolokra,

ezek a völgyeimben szárba szökkent

fogalmak, immár évelők.

Mindent tudhatok, ezt tudom, mert

ujjbögyömbe – ezek a szájak-

orrok szívják a levegőt,

emelik és ejtik a mellem,

adják páromul a jövőt is.

Nyilai alatt bár a Szemnek,

ezek tartják bennem a lelket,

így is, ezek a szomjas fölvevők,

az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol

ajak-érzékeny még a bőr, ezek

a már várfalszerűen rideg bőr

még nő-lágy felületein, ezek

az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,

ezek az ellenséggel összejátszó

és mégis büszke-boldog leadók,

melyekbe bekapcsolódásodon át

kapok tápláló áramot

s az ellentétre magyarázatot

és biztatást, más volt, más lehet a világ,

ezek a csigaszarv érzékeny radarok

a test hegy-vízrajz-térképén ezek

az ejtőernyős leszálló-helyek,

mocsárba rejtett hídfők, havasokba

készült partizán repülőterek,

igen, ezek,

hogy mégsem egyedül és elveszetten,

arcra forditva bár a sziklán

és fejjel le bár a kereszten,

ezek a különös sebek,

ezek a belénk nyiló ajkak,

halálosan is jó beszédesek,

tüzes achillesz-sarkaink, ezek

a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,

hogy a kín, bárhogy véget érjen,

hogy bugyogni tudjon a forrás,

amely dobogtat és épp így – oldva – öl.

Hogy lobogni tudjon a máglya.

Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.

Ábeli. E kaini tájra.