Csak ne olyan türelmetlenül! – hallottam két halk szisszenés
közt, de bíz csak annál hevesebben lapoztam a rossz világításnál azt a már csupa-ránc asszony-arcot: – anyámét? Nocsak, nocsak – hangzott megint az intés, a kímélet-kérés. Ez az arc, első érintésre kedveskedőbb volt a tenyérnek, símább, puhább. Levelei sem
zörögtek. Még egy könyv és még egy. De az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A
betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva. Végre – a tied: a két kezemben! Már jó
anyagillatáról ráismertem. De a finombőrkötésen a mosolyaidat, tétova fintoraidat is, ugyancsak
a tenyeremben. Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához. – Első fejezet – hámoztam kis torkom dugaszoló szívlökések közt. Amikor
a gleccser fölött a tükrös kis petroleum-lámpa, mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni,
ellobbant; halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel. |