Ifjú pár

Meg kell, hogy leljelek. A Három Mágusénál messzibb jövő-jelek vontak két éjszakánkra egy eget. Patak ágyaidat, vadcsapásaidat nyargalva járják, rendezik hírszerző előörseim, uttalan cserjéseidet. Bőrünk egy sátora alatt. Igen, jövet e bibliai sziklasivatagból. Emlékszel a gyermekek-csinálta bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra? A korra, amidőn a kéz bogárnak, hüllőnek még jó barátja, s csiga gyémántló váladékát, a csigát magát, a békát az emlék – a kincskeresés kéjével teszi a nap sugarába? Meg amikor szél kerekült, az aranypénz-záporozásra és magatok körül a tengermélyi tűz-halak kerengő akváriumára? Bőrünk egy sátora alatt. A – honnan is jött? – „nem szabad” égborultára, melyben szabadulási rettenetben két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad? Bőrünk egy sátora alatt. A kőtáblák még önmaguknak beszéltek, nem nekünk. Meg kell, hogy leljelek. Zihálva ügetik be völgyeid hosszát ménjeim. Nyílbiztos vadászsolymaimmal, nyílgyors szimatú ebeimmel áradok szét jövőm hona, hágód után már legyező módra szétterülve birtokba venni mind a forrást, megcsitítani e – hány száz éve? – tikkadtan tévelygő hadat, tűzhellyel is, tűzhelyes házzal kenyér- és asszony-szagúval – Bőrünk egy sátora alatt. És a füledben zúgó légnyomásra és azon át – emlékezel? – a rémült hallgatódzásra a messzi   – a fenti! – elmostohult világ szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos „hol vagytok?”-jára s a vágyra: tovább ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át, még beljebb-összébb rejtekezni, futni, feledni, igazi házra lelni, ma már tudod, oda menekedni – hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg, ha nem feledni dől szeretni, hanem belenézni a napba – Ami a törvény s a jövendő. S már tán nem is reménytelen. Átnyúlok benned, végigúszlak, repüld át sivatagomat. Viking vitorláim feszítve, futó tevéimnek sziszegve kerítem fővárosodat, hisz én hozom országodat, megtisztítva és átfésűlve, lemosva bűneidtől is, letörölve, akár egy asztalt – Bőrünk egy sátora alatt. Két számüzetés egy honában – Két magány egy csillag-űr csarnokában Emlékszel, a két gyermek- szív egymáshoz hogyan szorult? Riadtan össze-visszavertek, egymás körül addig kerengtek: valami kettő – Ez meg Az – vívódva, ellökődve s újra összecsapódva eggyé bonyolult, jó lett a rossz, a lehetetlen lett igaz, millió friss csillag-gyümölccsel fölénk megint a Mindenség borult – föllélegeztél: odaföl! – hátha, hátha, ha megváltás nem is, valami vissza váltás, izelítőül, mutatóul, mint az a csillag – Két szívünk egy halastavában, folyamában, vízrendszerében. Két madarunk egében. Összes ösztönünk kettős birodalmában. Szóértő érzékszerveink közös monarchiájában, hol ím a csodás épp az, ami ismerős, és ismerős a sose-látott. Öt világrészedben, amely forog a két jeges pólus között, mert hisz születünk és meghalunk – Hogy Stanleyként föltérképezzelek. Otthon legyek. Teremtőként jelenvalóbban – amíg lehet – a takarékos Nap alatt.