Sötét

Lámpa nélkül megyünk. Az út itt egyenes. Balról vetés neszez, jobbról gomba-szagu liget lépdel velünk. Meg és megvastagul közönként a homály: egy-egy jegenye vár s lép elénk szótlanul. Nem látjuk a talajt, hogy a láb hova visz. Éj lepi szánkat is. Csak a fülünk szabad. Fütty repül magasan: vonat. Bagoly kiált. Cella-szűk a világ s csillag-határtalan. Szemünk botunk hegyén és lábunk ujjain és orrunk lukjain és hátunk közepén. Szemem a gondolat csáp-végén. Oh vak éj! S te ős, vak, vízi mély, ember-korunk alatt! Dobhártyánk vásznain rajzolódik ki kép módjára a vidék, folyva, akár a film. Félünk és törpülünk és közben tágulunk: mérföldekre nyúlunk csápoddal, ösztönünk! Föléled a szimat, visszafinomodik az eb-rokon korig: ráadás-lelket ad. Állat lényünk vezet. Még semmi cél, sehol. Csak néha, amikor kezem érinti villanyos kezed. Megyünk. Fülel a táj. Csoda, hogy a szivünk nem villog messze, mint a szentjános-bogár.