Rengeteg

Sötét

Lámpa nélkül megyünk.

Az út itt egyenes.

Balról vetés neszez,

jobbról gomba-szagu liget lépdel velünk.

Meg és megvastagul

közönként a homály:

egy-egy jegenye vár

s lép elénk szótlanul.

Nem látjuk a talajt,

hogy a láb hova visz.

Éj lepi szánkat is.

Csak a fülünk szabad.

Fütty repül magasan:

vonat. Bagoly kiált.

Cella-szűk a világ

s csillag-határtalan.

Szemünk botunk hegyén

és lábunk ujjain

és orrunk lukjain

és hátunk közepén.

Szemem a gondolat

csáp-végén. Oh vak éj!

S te ős, vak, vízi mély,

ember-korunk alatt!

Dobhártyánk vásznain

rajzolódik ki kép

módjára a vidék,

folyva, akár a film.

Félünk és törpülünk

és közben tágulunk:

mérföldekre nyúlunk

csápoddal, ösztönünk!

Föléled a szimat,

visszafinomodik

az eb-rokon korig:

ráadás-lelket ad.

Állat lényünk vezet.

Még semmi cél, sehol.

Csak néha, amikor

kezem érinti villanyos kezed.

Megyünk. Fülel a táj.

Csoda, hogy a szivünk

nem villog messze, mint

a szentjános-bogár.

Ifjú pár

Meg kell, hogy leljelek.

A Három Mágusénál messzibb

jövő-jelek

vontak két éjszakánkra egy eget.

Patak ágyaidat, vadcsapásaidat

nyargalva járják, rendezik

hírszerző előörseim,

uttalan cserjéseidet.

Bőrünk egy sátora alatt.

Igen, jövet

e bibliai sziklasivatagból.

Emlékszel a gyermekek-csinálta

bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra?

A korra, amidőn a kéz

bogárnak, hüllőnek még jó barátja,

s csiga gyémántló váladékát,

a csigát magát, a békát

az emlék – a kincskeresés

kéjével teszi a nap sugarába?

Meg amikor szél kerekült,

az aranypénz-záporozásra

és magatok körül

a tengermélyi tűz-halak

kerengő akváriumára?

Bőrünk egy sátora alatt.

A – honnan is jött? – „nem szabad”

égborultára, melyben

szabadulási rettenetben

két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad?

Bőrünk egy sátora alatt.

A kőtáblák még önmaguknak

beszéltek, nem nekünk.

Meg kell, hogy leljelek.

Zihálva ügetik be

völgyeid hosszát ménjeim.

Nyílbiztos vadászsolymaimmal,

nyílgyors szimatú ebeimmel

áradok szét

jövőm hona, hágód után már

legyező módra szétterülve

birtokba venni mind a forrást,

megcsitítani e – hány száz éve? –

tikkadtan tévelygő hadat,

tűzhellyel is, tűzhelyes házzal

kenyér- és asszony-szagúval –

Bőrünk egy sátora alatt.

És a füledben zúgó légnyomásra

és azon át – emlékezel? –

a rémült hallgatódzásra a messzi

– a fenti! –

elmostohult világ

szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos

„hol vagytok?”-jára s a vágyra:

tovább

ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át,

még beljebb-összébb rejtekezni,

futni, feledni, igazi házra lelni,

ma már tudod, oda menekedni

– hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek

felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg,

ha nem feledni dől szeretni,

hanem belenézni a napba –

Ami a törvény s a jövendő.

S már tán nem is reménytelen.

Átnyúlok benned, végigúszlak,

repüld át sivatagomat.

Viking vitorláim feszítve,

futó tevéimnek sziszegve

kerítem fővárosodat,

hisz én hozom országodat,

megtisztítva és átfésűlve,

lemosva bűneidtől is,

letörölve, akár egy asztalt –

Bőrünk egy sátora alatt.

Két számüzetés egy honában –

Két magány egy csillag-űr csarnokában

Emlékszel, a két gyermek-

szív egymáshoz hogyan szorult?

Riadtan össze-visszavertek,

egymás körül addig kerengtek:

valami kettő – Ez meg Az –

vívódva, ellökődve s újra

összecsapódva eggyé bonyolult,

jó lett a rossz,

a lehetetlen lett igaz,

millió friss csillag-gyümölccsel

fölénk megint a Mindenség borult –

föllélegeztél:

odaföl! – hátha, hátha,

ha megváltás nem is, valami vissza váltás,

izelítőül, mutatóul,

mint az a csillag –

Két szívünk egy halastavában,

folyamában, vízrendszerében.

Két madarunk

egében. Összes ösztönünk

kettős birodalmában.

Szóértő érzékszerveink

közös monarchiájában, hol ím

a csodás épp az, ami ismerős,

és ismerős a sose-látott.

Öt világrészedben, amely forog

a két jeges pólus között, mert

hisz születünk és meghalunk –

Hogy Stanleyként föltérképezzelek.

Otthon legyek.

Teremtőként jelenvalóbban –

amíg lehet –

a takarékos Nap alatt.

Rossz lakás

Persze, ha isten, bármily, nem jutott el

vendégemül bár, honába, ölembe:

én emeltem föl fejem keresőn,

hogy lakott legyen e lakás.

Magam gazdája, magamat:

rabszolgámként én adtam el,

figyelve már, alkura készen,

nem másként, mint egy dahomeyi piacon,

nem másként, mint a gesztenyét

a háztövében a kofák, az öregek.

Így nem maradt belőlem semmi, látod,

bár vettem mégis – ölebet? Alig

egyebet bizony, hogy

ne magam lakjam a lakást,

a töredező ablakút, a huzatost,

a mindkevésbé fűthetőt.

Megkezdhetetlen olvasmány

Csak ne olyan türelmetlenül! – hallottam két halk szisszenés közt, de bíz csak annál hevesebben lapoztam a rossz világításnál azt a már csupa-ránc asszony-arcot: – anyámét? Nocsak, nocsak – hangzott megint az intés, a kímélet-kérés. Ez az arc, első érintésre kedveskedőbb volt a tenyérnek, símább, puhább. Levelei sem zörögtek. Még egy könyv és még egy. De az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva. Végre – a tied: a két kezemben! Már jó anyagillatáról ráismertem. De a finombőrkötésen a mosolyaidat, tétova fintoraidat is, ugyancsak a tenyeremben. Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához. – Első fejezet – hámoztam kis torkom dugaszoló szívlökések közt. Amikor a gleccser fölött a tükrös kis petroleum-lámpa, mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni, ellobbant; halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel.

Világodban világtalan

1

Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.

Meglett megint a kerti esti ünnep.

Elszállt megint.

Vitte hosszan-lengő füzérét

a fecske: ő bontotta meg.

A hideg, a homály helyén,

az érthetetlenség s téboly helyén

meglett megint a fák alatt

az ember muzsikáival

a tiszta hangu s fényü éden –

és odalett

a vadlúdak gyász-szalagán csapongva.

Korán örültünk.

Egy alma fűtötte az őszt;

míg bírta, kitartó zománc-mosollyal.

Tenyeremet meg a tél ellen,

a halál ellen kis kebleid,

épp oly kín-csitító derűvel,

fagyálló benső buzogással,

hogy „semmi baj s nem is lehet”;

épp oly elszántan szembenézve

azzal, mi elkerülhetetlen,

de elfordítva róla lágyan

az én megpróbált arcomat:

„Nem gyermek szemének való.”

Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban

ez a hű láng és mellette a meleg juh

s a vékában a fűmag, a nemes már

s a húros hangszerben a dal, az új már

s lám angelus is már a szürkületben

s így templomtorony is lám valahol:

mindez a kezesíthető jövőnek,

a falánknak s fő szörnyének, a tán

végül mégis domesztikálható halálnak.

Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt.

Egy pohár bor lett úr a havazáson

kör-koccintásra emelődve.

Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel

a szilveszter-esti nyeles kocka. Így

jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! –

a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,

összefolytukban még nyerésre is, de

dőltükben szűntelen vesztést mutatva –

így kimutatva

forgás-törvényét mind a vak erőknek is,

mik csillag-fogaskerék rendszerekben

járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,

talán az ősök tudták még, miért.

Kigyulnak újra a lampionok;

fényre váltják, tízezer színre

a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,

bokáig sár-sürüben

két tüdőre lélekzenek a fák.

Lélekzem és

megannyi égbolt, csupa csillag,

mind a gyümölcsfa, a virágzó,

alattuk fekve – bár

julius-dél e földi éjjelében –

hanyatt, kitárt kemény

keresztre vont tagokkal!

2

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!

Berzsenyi

Ezek itt, ujjaim között,

ezek az értesülések segítenek.

Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz

– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu.

Visszakapom vagy nem az almát,

mi teremthetünk – itt! – uralmat.

Van leszállás e sziklafokról.

Fölszállás e „siralom völgy”-ből.

Kikötötten, kifeszítetten is bár,

tudom már, lehet szárnyalás.

Ezek a tág

földrajzi tájékozódások

karizmaimban,

öleléseim a kereszten

csillagrendszeri távolokra,

ezek a völgyeimben szárba szökkent

fogalmak, immár évelők.

Mindent tudhatok, ezt tudom, mert

ujjbögyömbe – ezek a szájak-

orrok szívják a levegőt,

emelik és ejtik a mellem,

adják páromul a jövőt is.

Nyilai alatt bár a Szemnek,

ezek tartják bennem a lelket,

így is, ezek a szomjas fölvevők,

az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol

ajak-érzékeny még a bőr, ezek

a már várfalszerűen rideg bőr

még nő-lágy felületein, ezek

az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,

ezek az ellenséggel összejátszó

és mégis büszke-boldog leadók,

melyekbe bekapcsolódásodon át

kapok tápláló áramot

s az ellentétre magyarázatot

és biztatást, más volt, más lehet a világ,

ezek a csigaszarv érzékeny radarok

a test hegy-vízrajz-térképén ezek

az ejtőernyős leszálló-helyek,

mocsárba rejtett hídfők, havasokba

készült partizán repülőterek,

igen, ezek,

hogy mégsem egyedül és elveszetten,

arcra forditva bár a sziklán

és fejjel le bár a kereszten,

ezek a különös sebek,

ezek a belénk nyiló ajkak,

halálosan is jó beszédesek,

tüzes achillesz-sarkaink, ezek

a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,

hogy a kín, bárhogy véget érjen,

hogy bugyogni tudjon a forrás,

amely dobogtat és épp így – oldva – öl.

Hogy lobogni tudjon a máglya.

Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.

Ábeli. E kaini tájra.

Rengeteg

Állatszem, zsiványtűz villog ki.

Melletted nyúltam el erdőül.

Ha adnál tisztást vadjaimnak,

kézhez-szokást madaraimnak.

Vágj rajtam át, ha istened van.

Vagy itt keresd.

Ditirambus a nőkhöz

1

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem amik állják az időt!

Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.

Nem az örök-élet-igéret

cinkosai. Nem a kimértek.

Hanem a törékenyek s engedők:

a fű, a lősz, a sás

lett tiltakozás.

A tettük után nyomban eltünők.

2

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem az asszir, a szumir pillérek,

a talpukkal évezret gyűrüztetők.

Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.

Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:

a messziről igent integetők.

Nem a kemények,

hanem a fonhatók, a szőhetők,

a dolgozó kezekre

kutya szemével figyelők –

Még messze, messze

valamennyi isten előtt –

3

Nem a kövek és nem a fémek.

Az első szót, a gügyögőt,

az első tanácsot a létnek,

ők kezdték szájba rágni, a

gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.

A közlékenyek, a serények.

Ők, nem az égnek,

hanem a sári világnak védangyal-kara,

ők, az örökre többrekészek.

Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:

aki pedig kész elveszteni is, megtartja.

4

A romlandók. A hínár, a moha.

A múlók. A hártya, a len fonala.

Nem az eleve valakik, hanem a törők,

de nyomban fölnevetők,

hogy megint csak összeilleszthetők,

az így szívósak, így nem engedők.

Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs

lett utitárs –

Befogadván valami messze

– hogy mondjuk? – eszme?

rendeléséből a jövőt.

5

Messze a kövek és a fémek

hatalomátvétele előtt.

A hajlíthatók és görbíthetők,

a szívósan gyengédek,

az ujjnyomásra már válasz-puha

anyagok, ők, a soha

vissza nem ütők

adtak halk jelet – kéz a kéznek –

velünk a Föld!

6

Fú a szél, kopik a talaj,

fölkúszik, óriási hal,

az évszázadok mélyvizéből

a templom – íze, húsa nélkül.

Száll a por, vékonyul a föld,

emelődik ünnepi tálca

diszében a dög: a ledőlt

fejedelmi palota váza.

Hányingerelten köpdösi

vissza a tisztára szopott

bordát, ivet, oszlopot

az idő. Nem ez kell neki.

7

Nem a kövek és nem a fémek.

Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,

a hivalgók, a haszonélvezők.

Hanem a pálmalomb kötények,

a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.

Nem a katakombák, nem a tornyok.

Mert mit tudnak a csontok,

ha kifolyt közülük az élet?

8

Ki mondta az első szót a jövőről,

a derüset, a szemen át

meggyőzőt, szívmelengetőt:

lehet remény,

mást is rejt a világ,

mint amit mutatott először.

Az első fűszoknya övén

az első ráhímzett virág.

9

Nem sziklakockából rakott erőd,

mit egybe csak a súly maltera köt.

Nem a gőg

kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,

a vessző, a viasz, a toll ereje

hozott ide –

Igen ők, az épp mert lágyan

megnyilók lettek a legerősebbek.

Mint ágyék s keblek

a csont- és izom-védte várban:

donzsonjaitokban, asszonyi testek.

Mint akik lebirhatják az időt.

10

Nem a szögletek, nem az élek,

nem a fegyverek, a szúrók s lövők,

nem a királyok s hadvezérek,

hanem az ebnél hamarabb

megokosult vályog-iszap,

a szőrme, az irha

lett vezető – nem is a férfiak,

hanem ők

a minden tagukban szem-viselők,

a nők kezeit idomítva.

11

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!

De mitől éledt?

Kik voltak a nemzők s szülők?

És kik tették tisztába őt?

De a legelső, kisdedi mosolyt,

amivel szinte odaszólt,

ami a lélek válasza volt

a teremtésnek,

kik csalták oda, tétova

elsőt-mozduló vonásaira

a kőnek is, a fémnek?

Hallgat a sok apa s anya.

Nem, itt a sírok sem beszélnek.

12

Szobrok, ti, már a méhben készek,

harsány-némák, lét-tömlöcök,

épp azáltal holtak, hogy épek,

temetkezőket temetők!

13

Nem a kövek és nem a fémek.

Mig a fű újra fönt mindent beföd,

tisztítja máris lent a mélyet

szorgos népeivel a föld.

Munkálnak a türelmes férgek,

a hullamosók, bűz-szürők,

hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők,

a mord erények, zord erélyek

bacillusgazdáit lemeszelők,

mind-mind az iszonyú pöcegödört

át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

hogy kidugja, egyre merészebb

kedvvel fejét, az örömkeresőt,

egy hóvirágnyi élet.

14

A szöllő-bakhátak-fésülte dombok

s nem a rom-fedte, a történelem-

lerondította bércek,

a felhő-kavarók, nem a látni is undok

mellvédek agyaros vigyora, hanem

a csibesövények,

nem a várárkok: a zsiba-borítók,

a kisajtó, a kalantyús kapu,

a csak fakilincs-záratú

verőcék, gally- és léc-cserények,

nem a lőrések,

hanem a kandikálásra szabott zsalú,

nem a torlaszolók, hanem a nyílók,

nem a tengeringerlő szirtfok,

hanem az öblök, a kikötők,

a borjú- és birka-nyalta mezők,

nem a keselyük, a denevérek, a solymok,

hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,

nem a dörgések, hanem az ének,

nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,

hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,

nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt

ablakon át fény-bőgve beizzók,

a mélység düheit mennybeköpők,

hanem a hős mellbimbók,

a tövükhöz menekülők

megóvásában

bátran

meredők, tüzelők.

Ajánlás

Nem a zablák, nem a csengések,

hanem a kosáron a fül;

nem az ostromok, a bekerítések;

hanem a korall-sor a nyak körül,

meg a tűzhely körüli székek;

nem a viharok, a mének, a diadalzengések,

hanem a szitaszél-veregetések,

ha a liszt megtömörül,

hanem a néma kitekintések

a téli ablak függönye mögül;

nem a havasok, a jeges meredélyek,

hanem a kézimunkázó vetések,

a vasárnap is orsópörgetők,

hanem a csecsemő lebegtetések,

hanem a csermelyek, a csevegők,

nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!

Hanem a megforditott vánkos.

Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom

és nincs mellette az enyém,

ahogyan megszoktam a fotografiákon

és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam

látom az idő nyomait

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;

a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve

s te akkor az vagy, ami ma:

sose találkozunk! Egymást észre se véve,

nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már

olyan, amilyen ma: fehér,

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál

feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –

hogy minden idők végzetes

egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,

egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban

nézek vissza és kérdezek –

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,

sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,

csak egymás mellett, szorosan,

mint a régi nyitott ülésen az utaspár,

ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?

akkor, repülve, szánon, ott,

Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én,

mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,

ha itt, vagy csillag-messze vagy,

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,

hogy megtaláljalak.