Nyáréji csöndek

Vége a kőfejtésnek ismét. Elült a zaj, a gépeké. És most ez a csönd a holdfényben megindul a falu felé. A láp-csapolásnak is vége. A kis szivattyú néma lett. Ez a csönd is most, a lapályról, a falu felé tekereg. Hazavonult traktor és dömper: pihennek a domboldalak. Csorog a dombos láthatárról megannyi csöndesség-patak. Szomjasan a fölüdülésre, mit majd tavukban nyerhetek, érzem máris külön-külön, hogy lopakodnak e csermelyek. Hallga, ez itt épp közel állt meg, gyürüzve, igen, mint a víz egy ház körül, hol úgy kacagnak, kihallik az utcára is. Áll-vár a csönd, míg abba hagyják – s annál fürgébben tekerül. Toprognak más pici csöndek komondor-vakkangás körül. Ám igy-úgy végül valamennyi a piac-térre kanyarog. Szimatolják – rádió zümmög – az új pedagógus-lakot. Aztán az utolsó tücsöknek lukjába is bebúnak és ha negative is de létet lel, egy ős Beteljesedés, oly első Nyugalom, minő volt, midőn nem élt még semmi sem! De ez a csönd csupa feszültség! duzzadván (így öklömnyien, íly kicsin is) oly örökléttől, mint a megfogant anyaméh; népek és bolygók jövőjétől! (Mire érik a magyaré?) Fülelek csillag-csöndre csábult füllel is csak így földi zajt: kisded- és kisborju-panaszt, mit a hűs éji szél ide hajt őrhelyemre, e ház előtti kispadra (parti jegenyék sorfala tiszteleg föl: őrzik szép órák örök jelenét!) s elképzelem, ha én is ilyen ember-párti friss csönd gyanánt öntözöm majd azzal, mi voltam, világűri nagy éjszakánk!