|
A hajó elsüllyedt, nagy zökkenéssel a tengerfenékre ért, oldalra dőlt. Egy
ország volt, most derült ki, egy nép. „Orkán után”. Utas voltam, de hogy hogy nem – merő
véletlen folytán-e, vagy mert a vihar ellenére is a födélzetre mentem bámészkodni, egy áram,
hiába kapaszkodtam a korlátba, fölsodort a tengerszintre. Sütött a nap. Vitorlaverseny folyt a
lecsillapodott vizen. Egy csónakon barátaim repültek. Kiáltoztak, idegen nyelven, de olyan
érthetően, olyan tisztafényes szavakkal, mint a nap villogványai a víz fodrain. A hajótörésről
– de még csak a viharról is – semmit sem tudtak. Nevettem, ittam – isteni banyuls-t –, s mert – merő véletlen ugyancsak – a vitorla kezeléséhez is értettem,
rögtön az équipage boldog tagja is lehettem, együtt vettük át a
győzelmi koszorút.
…Öt évembe s ezer fortélyomba került, hogy aztán mégis vissza tudtam jutni
a tengermélyi hajóba, ahol azóta aki nem pusztult el, megtébolyodott.
|