Vár a vízen
|
Dőlt erőd, mely csak képzeletben áll.
S épp ezért újra s újra szembe száll.
|
| Föl-föltévedek a budai várba. |
|
Fölirányít a – lelkiismeret? |
| Az ostrom földrengése sírba zárta |
| a tegnapot. De napvilágra tárta |
|
a bevakolt tegnapelőtteket, |
|
létre idézve a semmibe-lett |
|
palotákat, amelyek sora, szinte |
|
– mint tükörképeik – a vízre |
| annyiszor leiramlott a Dunán! |
|
| Nézd velem itt e bomba-nyúzta házon |
|
a rejtett ívet, e fél kőkaput. |
|
Ott a hű pillért. Egy már térdrehullt |
|
nemzet végső ín-feszítéseit. |
| Így sejttet néha remeket a vászon, |
|
ha felső máza megrepedezik |
| s egy régibb kép villantja szineit. |
|
Így vallanak az aggastyán tanuk. |
|
Így tár eléd, hogy olvasd és tanuld, |
|
régporosodó lapokat a mult. |
|
| Legendák és rémtettek sziklavára, |
|
eleink községháza, Budavár! |
| Szalad az idő ottlenn a Dunában, |
|
fut a milliárd perc-csillámu ár. |
| Ősi sátrunk, a sziv Ázsiájából. |
| Világító-tornyunk, mely nem világol, |
|
de hol vágy s jaj, mint raj éj-lepke jár. |
| Történelmünk csónak-kikötő fája – |
|
Nagykocsmánk, hol ha más nem, egy betyár |
|
árnyéka még mellfeszítve kiáll! |
|
| Mesehőseink s rablóink tanyája; |
| után számon, bár mód s érdek kivánja, |
| Hitet nem így kell tennem: mit hozok |
| a háznépnek, kit meglátogatok. |
| Fiú vagyok itt, nem egy nemzedéké – |
| emlékeimmel teljes ezredévé. |
|
| Mi lett belőletek? Mi lett belőlünk?! |
|
– ez az első szóm – milyen zuhanás |
|
Mik a márványívek? Egy óriás |
| tetemből, amely földre omlott, |
| az összetört, a kiütődő csontok! |
| S lábamnál ez a ledőlt kupola? |
| Föltámadás lehet még? Bár ne többre, |
| csak hogy magunk eltisztítsuk örökre! |
|
| Fut időnk a Dunán – maga a Nap foly: |
| jár a hatalmas, konok óramű. |
| Jön az idő a Dunában nyugatról |
| s fut dél felé a perc-pikkelyzetű. |
|
Ahányszor csillan, egy pillanatképet |
| a romló várról, annyiszor letépett. |
| Így fosztja meg szirmaitól a rózsát, |
|
ki azt hiszi, hogy ekképpen – a lényeg |
| lehántásával – bomlik ki a mélyebb, |
|
| Viszi a Duna Attila juh-nyáját, |
| Botond baltáját, László csatabárdját. |
| Mátyás mosolyát, s azután folyamnyi |
| hullát, hullát, vert hadat, dőlt falat! |
|
Ahány század – minek hazudni? –, annyi |
| lépcsőfok le – s le, – e nép így „haladt”, |
| míg meg nem állt – csak fokonként zuhanni, |
| s maga a lépcsőház le nem szakadt; |
| s rá nem dörgött a porban heverőre |
| nagy tervei kő- s gerenda-esője. |
|
| Így fekszünk, gödröt fetrengve a földbe, |
| sírunkat s halljuk – hányadszor! – a szót: |
| „Királynő, csillagok paplana föd be.” |
|
„Vitéz, ne kérj soha jobb takarót.” |
| „Légy büszke, legény Nép! – az ily derék |
| állja, ha járja csontját bár kerék!” |
|
S midőn nagy ritkán egy-egy tiszta száj |
| elsirta mégis, hogy „fáj!” és „halál!” – |
|
nézzetek hátra, hogyan taposott |
| dühödten rá fog-reccsentő sarok. |
|
| Jóakaratú szép sárkány, magyar nép, |
| minden század mért üti le fejed? |
| S honnan s miért egyre az akarat még |
|
századonként ujra növesztened? |
|
Mert miért nőjjön, ha mihelyt kinő, |
|
megint csak porba hullik az a fő? – |
|
kérdem egy nyelvvel kérdő s felelő; |
| úgy jajduló, hogy épp e csüggeteg |
| panasszal mutatja, lám fölmered |
|
– utolszor is! – a vak, nyakas erő. |
|
| Viszi a Duna Dózsa György szivét, |
| Rákóczi selymét, már majtényi sárral, |
| Kossuth szent pózának tág kar-ivét, |
| visz egy zászlót rőt esti napsugárral, |
| egy lobogót vad alkonyati vérben, |
| Petőfiét – hogy csattog és lobog, |
| hogy Párisig, minden népig elérjen |
| hite, mely szivéből ma is csorog |
| vérrel írva a földre, úgy igaz: |
| hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz? |
|
| Állok a bástyán, nézve arra, honnan |
| a folyam, a szél, a harc, az ipar |
| s immár az est jő füst- és ködgomolyban. |
| A megtört jobbak zord gondjaival |
| gomolyg az elme, e kis esti ég. |
| Vár, ország, nemzet s tartalma e nép, |
|
ujra és ujra miért törmelék? |
| Mért e sok omlás? Mért e csupa fél |
| torony és tett? Mert nincs egyéni lét, |
| nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él? |
|
| Mért hitette el annyi jobb magyarral, |
|
– épp jobb mivolta – hogy |
| ő az utolsó törzsökéből? –: elhal |
| a szív, ha a fő eszmélete fogy!? |
| Ezt hittem én is, vizsgálva a testet, |
| melyből vétettem. Úgy hevert alant, |
| hogy legmélyebbre hős feje zuhant, |
| hogy – agya-bénán – kegyelmet sem esdett, |
| hacsak helyette sebe nem, a vérző, |
| de az is szinte gond-csitítva: késő! |
|
| De bánom is én, hogy a Vár ledöntve! |
| Csak állna – bárhol – álombeli váza, |
| a lényege, mely rakóit fűtötte! |
| Szalad a Duna tik-tak-csillogása, |
| viszi gúny-fénnyel a „honszerző” Árpád |
| lovasrohamát, Szent István palástját, |
| Koppányt, a székely Gyulát, vitte Erdélyt, |
| vitte az elvért-ölteket s az elvért |
| ölőket, végül az elvet magát – |
| Állitsátok meg e sodró Dunát! |
|
| Járok, hol annyi férfi járt, „hona |
| átkát” mintegy a helyszínen keresve |
| a szűk utcákban, e dult fő kusza |
| tekervényein, mint végső rögeszme. |
|
S nézem szorongva, hogy megy a Dunában |
| a tizenhárom aradi fehéren, |
| Vasvári, ahogy eldörgi: „utánam!” |
| s rá Ferenc József, kötéllel kezében – |
| Végez a perc velük is, mind a gazzal? – |
| Vigasz koldusa, kit bosszú vigasztal! |
|
| De örl az óra s viszi a víz, a néma, |
| az átkosat is, az ártót, a hóhért. |
| Ki gördül ott? A „bresciai hiéna” |
| s a cár, ki jött, mint sakál inni „hős vér”-t! |
| Gördül a habon Zápolya, alatta |
| Batu kán, Básta, Kollonics, Karaffa. |
| Múlik a rossz is?! Felhökken az elme: |
| van esély mégis, harcra? Győzelemre?! |
| Nem hasztalan minden? Ha nem egyébben, |
| hihetünk még egy próba-szerencsében? |
|
| Kisérteni a sorsot! Nem is oly rég, |
| volt perc – mely tán ma sem csak üres emlék, |
| de föladat: hogy ujra egybeálljon |
| egy nemzet, itt, a Duna-Tisza tájon, |
| mind az – „Ady-ék szerinti” magyarból, |
| (mint rég a finnből, ugorból – kabarból!) |
| Gyermek álom, de a szív megdobog: |
| árva – anyád lesz! cseléd – otthonod! |
| lesz ház, amelyből el senki se vágyik, |
| mert ki-bejárhat benne mindhalálig. |
|
| Álmodtam én egy kapuról, melyen |
| mint csodafürdőn, aki áthalad, |
| jött bárhonnan, szívvel ide-szakad, |
| s nem élhet valóban, csak e helyen, |
| de nincs is mód, hogy el- s ki-tessékeljék, |
| oly végleges és megtartó az egység – |
| Megálmodtam én azt az új hazát, |
| létét melynek hiánya igazolta, |
| igazolja a vár megdőlte óta, |
| mint biztató-riasztó tanuság. |
|
| Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély? |
| Mert – küzd létéért, kit nem les halál? |
| Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár? |
| Nem pusztulásától él, ami él? |
| Kitől függ, hogy e tenger törmelék |
| ne legyen százegyszerte is – alap |
| s hogy e romokból ne kezdjen e nép |
| rakni magának maga új falat? |
| Mi nem volt eddig? Akarat? Szerencse? |
| Lélek? Hogy testét küzdve megteremtse? |
|
| Oly mélyről fájsz, hogy Matuzsálemod |
| lehetnék kínjaid élve, magyar nép! |
| Vonaglik az idő. A századok |
| halálgörcséből születhet – reménység? |
| Hogy van abban, ki így megállt, keménység?! |
| Kívánom, higyjétek, fiatalok. |
| S tartsátok vissza, ameddig lehet |
| a több-tapasztalatút, akinek |
| szívében csábitóul az a vágy van: |
| forog hamarost ő is e Dunában – – – |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|