Vár a vízen

Dőlt erőd, mely csak képzeletben áll.

S épp ezért újra s újra szembe száll.

 
Föl-föltévedek a budai várba.
 
Fölirányít a – lelkiismeret?
Az ostrom földrengése sírba zárta
a tegnapot. De napvilágra tárta
 
a bevakolt tegnapelőtteket,
 
létre idézve a semmibe-lett
 
palotákat, amelyek sora, szinte
 
– mint tükörképeik – a vízre
 
rakva csupán,
annyiszor leiramlott a Dunán!
Nézd velem itt e bomba-nyúzta házon
 
a rejtett ívet, e fél kőkaput.
 
Ott a hű pillért. Egy már térdrehullt
 
nemzet végső ín-feszítéseit.
Így sejttet néha remeket a vászon,
 
ha felső máza megrepedezik
s egy régibb kép villantja szineit.
 
Így vallanak az aggastyán tanuk.
 
Így tár eléd, hogy olvasd és tanuld,
 
régporosodó lapokat a mult.
Legendák és rémtettek sziklavára,
 
eleink községháza, Budavár!
Szalad az idő ottlenn a Dunában,
 
fut a milliárd perc-csillámu ár.
Ősi sátrunk, a sziv Ázsiájából.
Világító-tornyunk, mely nem világol,
 
de hol vágy s jaj, mint raj éj-lepke jár.
Történelmünk csónak-kikötő fája –
 
Nagykocsmánk, hol ha más nem, egy betyár
 
árnyéka még mellfeszítve kiáll!
Mesehőseink s rablóink tanyája;
 
ős udvarház! A „jónapot”
után számon, bár mód s érdek kivánja,
 
nem dicséret buzog!
Hitet nem így kell tennem: mit hozok
a háznépnek, kit meglátogatok.
 
Nem jövevény vagyok –
Fiú vagyok itt, nem egy nemzedéké –
emlékeimmel teljes ezredévé.
 
– Hová jutottatok?! – –
Mi lett belőletek? Mi lett belőlünk?!
 
– ez az első szóm – milyen zuhanás
 
tragédia-vége köröttünk!
 
Mik a márványívek? Egy óriás
tetemből, amely földre omlott,
az összetört, a kiütődő csontok!
S lábamnál ez a ledőlt kupola?
 
A szétvert koponya!
Föltámadás lehet még? Bár ne többre,
csak hogy magunk eltisztítsuk örökre!
Fut időnk a Dunán – maga a Nap foly:
jár a hatalmas, konok óramű.
Jön az idő a Dunában nyugatról
s fut dél felé a perc-pikkelyzetű.
 
Ahányszor csillan, egy pillanatképet
a romló várról, annyiszor letépett.
Így fosztja meg szirmaitól a rózsát,
 
ki azt hiszi, hogy ekképpen – a lényeg
lehántásával – bomlik ki a mélyebb,
 
tapinthatóbb valóság!
Viszi a Duna Attila juh-nyáját,
Botond baltáját, László csatabárdját.
Mátyás mosolyát, s azután folyamnyi
hullát, hullát, vert hadat, dőlt falat!
 
Ahány század – minek hazudni? –, annyi
lépcsőfok le – s le, – e nép így „haladt”,
míg meg nem állt – csak fokonként zuhanni,
s maga a lépcsőház le nem szakadt;
s rá nem dörgött a porban heverőre
nagy tervei kő- s gerenda-esője.
Így fekszünk, gödröt fetrengve a földbe,
sírunkat s halljuk – hányadszor! – a szót:
„Királynő, csillagok paplana föd be.”
 
„Vitéz, ne kérj soha jobb takarót.”
„Légy büszke, legény Nép! – az ily derék
állja, ha járja csontját bár kerék!”
 
S midőn nagy ritkán egy-egy tiszta száj
elsirta mégis, hogy „fáj!” és „halál!” –
 
nézzetek hátra, hogyan taposott
dühödten rá fog-reccsentő sarok.
Jóakaratú szép sárkány, magyar nép,
minden század mért üti le fejed?
S honnan s miért egyre az akarat még
 
századonként ujra növesztened?
 
Mert miért nőjjön, ha mihelyt kinő,
 
megint csak porba hullik az a fő? –
 
kérdem egy nyelvvel kérdő s felelő;
úgy jajduló, hogy épp e csüggeteg
panasszal mutatja, lám fölmered
 
– utolszor is! – a vak, nyakas erő.
Viszi a Duna Dózsa György szivét,
Rákóczi selymét, már majtényi sárral,
Kossuth szent pózának tág kar-ivét,
visz egy zászlót rőt esti napsugárral,
egy lobogót vad alkonyati vérben,
Petőfiét – hogy csattog és lobog,
hogy Párisig, minden népig elérjen
hite, mely szivéből ma is csorog
vérrel írva a földre, úgy igaz:
hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz?
Állok a bástyán, nézve arra, honnan
a folyam, a szél, a harc, az ipar
s immár az est jő füst- és ködgomolyban.
A megtört jobbak zord gondjaival
gomolyg az elme, e kis esti ég.
Vár, ország, nemzet s tartalma e nép,
 
ujra és ujra miért törmelék?
Mért e sok omlás? Mért e csupa fél
torony és tett? Mert nincs egyéni lét,
nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él?
Mért hitette el annyi jobb magyarral,
 
– épp jobb mivolta – hogy
ő az utolsó törzsökéből? –: elhal
a szív, ha a fő eszmélete fogy!?
Ezt hittem én is, vizsgálva a testet,
melyből vétettem. Úgy hevert alant,
hogy legmélyebbre hős feje zuhant,
hogy – agya-bénán – kegyelmet sem esdett,
hacsak helyette sebe nem, a vérző,
de az is szinte gond-csitítva: késő!
De bánom is én, hogy a Vár ledöntve!
Csak állna – bárhol – álombeli váza,
a lényege, mely rakóit fűtötte!
Szalad a Duna tik-tak-csillogása,
viszi gúny-fénnyel a „honszerző” Árpád
lovasrohamát, Szent István palástját,
Koppányt, a székely Gyulát, vitte Erdélyt,
vitte az elvért-ölteket s az elvért
ölőket, végül az elvet magát –
Állitsátok meg e sodró Dunát!
Járok, hol annyi férfi járt, „hona
átkát” mintegy a helyszínen keresve
a szűk utcákban, e dult fő kusza
tekervényein, mint végső rögeszme.
 
S nézem szorongva, hogy megy a Dunában
a tizenhárom aradi fehéren,
Vasvári, ahogy eldörgi: „utánam!”
s rá Ferenc József, kötéllel kezében –
Végez a perc velük is, mind a gazzal? –
Vigasz koldusa, kit bosszú vigasztal!
De örl az óra s viszi a víz, a néma,
az átkosat is, az ártót, a hóhért.
Ki gördül ott? A „bresciai hiéna”
s a cár, ki jött, mint sakál inni „hős vér”-t!
Gördül a habon Zápolya, alatta
Batu kán, Básta, Kollonics, Karaffa.
Múlik a rossz is?! Felhökken az elme:
van esély mégis, harcra? Győzelemre?!
Nem hasztalan minden? Ha nem egyébben,
hihetünk még egy próba-szerencsében?
Kisérteni a sorsot! Nem is oly rég,
volt perc – mely tán ma sem csak üres emlék,
de föladat: hogy ujra egybeálljon
egy nemzet, itt, a Duna-Tisza tájon,
mind az – „Ady-ék szerinti” magyarból,
(mint rég a finnből, ugorból – kabarból!)
Gyermek álom, de a szív megdobog:
árva – anyád lesz! cseléd – otthonod!
lesz ház, amelyből el senki se vágyik,
mert ki-bejárhat benne mindhalálig.
Álmodtam én egy kapuról, melyen
mint csodafürdőn, aki áthalad,
jött bárhonnan, szívvel ide-szakad,
s nem élhet valóban, csak e helyen,
de nincs is mód, hogy el- s ki-tessékeljék,
oly végleges és megtartó az egység –
Megálmodtam én azt az új hazát,
létét melynek hiánya igazolta,
igazolja a vár megdőlte óta,
mint biztató-riasztó tanuság.
Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély?
Mert – küzd létéért, kit nem les halál?
Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár?
Nem pusztulásától él, ami él?
Kitől függ, hogy e tenger törmelék
ne legyen százegyszerte is – alap
s hogy e romokból ne kezdjen e nép
rakni magának maga új falat?
Mi nem volt eddig? Akarat? Szerencse?
Lélek? Hogy testét küzdve megteremtse?
Oly mélyről fájsz, hogy Matuzsálemod
lehetnék kínjaid élve, magyar nép!
Vonaglik az idő. A századok
halálgörcséből születhet – reménység?
Hogy van abban, ki így megállt, keménység?!
Kívánom, higyjétek, fiatalok.
S tartsátok vissza, ameddig lehet
a több-tapasztalatút, akinek
szívében csábitóul az a vágy van:
forog hamarost ő is e Dunában – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –
 
(Nincs befejezve)
 

1947

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]