Jelen lehettem kétszer is egy-egy nép végső kipusztulásánál. Az egyik napos
terraszon történt, három szobás hegyi lak: hatalmas pincére épült paraszti, de mégis nemes
vonalú présház lugasában vasárnap délben poharak előtt, ebédre várva. Tisztára kefélt posztó
ujjasban tisztára mosott szakállú öregek tréfás történeteket beszéltek el, annak mértékében
csintalanabbat, ahogy egy-egy kacajuk csitítására a tenyérfogásra készült üvegkupákat
fölhajtották. Jó volna persze, ha hősi nemzetek – vagy legalább legvitézebbjeik – Vörösmarty
széles ecsetkezelésű, Delacroix színeire valló látomása szerint tünnének el a földről, jelet
adhatnának így a többinek, mert hisz napjai valamennyinek számba vétettek. Dehát nincs így,
elmúlt a romantika. E népet, amely e hegyek közt valaha a verhetetlen Nagy Károly hadait
futtatta szét, ezt viszont, lányai ölték meg s űzték világgá. Szégyellték anyanyelvüket, így
elvetették, mert azt márcsak a kisparasztok és a cselédlányok beszélték, ők pedig, kedvesen és
ártatlanul, tetszeni akartak, a kikötőkből és a fatelepekről idáig fölránduló matrózoknak és
munkásoknak. Egymásközt is, azok nyelvét selypegték hibásan, azt fitogtatták édes ajkukon,
akár az olcsó üvegfüggőket a fülükön. A nép, amely óriási egyházatyákat, hadvezéreket,
világfölfedezőket adott, mely állítólag Európa egyetlen őshonos törzse volt, így sodródott ki
szerte el a gyönyörű völgyekből a semmibe, mintegy araráti szárazpartra lökve föl a néhány
csinos és kedélyes öreget, akik az anekdotázás közben néha dalra is gyujtottak, kedvemért
egyszer őseik nyelvén is, sőt körbe állva még egy régi táncot is ellejtettek. Egyikük nyugalmazott
postamester volt, a másik egykori hajóorvos. Kettejük kivénült erdőkitermelő. |