Elnyelt nép

Jelen lehettem kétszer is egy-egy nép végső kipusztulásánál. Az egyik napos terraszon történt, három szobás hegyi lak: hatalmas pincére épült paraszti, de mégis nemes vonalú présház lugasában vasárnap délben poharak előtt, ebédre várva. Tisztára kefélt posztó ujjasban tisztára mosott szakállú öregek tréfás történeteket beszéltek el, annak mértékében csintalanabbat, ahogy egy-egy kacajuk csitítására a tenyérfogásra készült üvegkupákat fölhajtották. Jó volna persze, ha hősi nemzetek – vagy legalább legvitézebbjeik – Vörösmarty széles ecsetkezelésű, Delacroix színeire valló látomása szerint tünnének el a földről, jelet adhatnának így a többinek, mert hisz napjai valamennyinek számba vétettek. Dehát nincs így, elmúlt a romantika. E népet, amely e hegyek közt valaha a verhetetlen Nagy Károly hadait futtatta szét, ezt viszont, lányai ölték meg s űzték világgá. Szégyellték anyanyelvüket, így elvetették, mert azt márcsak a kisparasztok és a cselédlányok beszélték, ők pedig, kedvesen és ártatlanul, tetszeni akartak, a kikötőkből és a fatelepekről idáig fölránduló matrózoknak és munkásoknak. Egymásközt is, azok nyelvét selypegték hibásan, azt fitogtatták édes ajkukon, akár az olcsó üvegfüggőket a fülükön. A nép, amely óriási egyházatyákat, hadvezéreket, világfölfedezőket adott, mely állítólag Európa egyetlen őshonos törzse volt, így sodródott ki szerte el a gyönyörű völgyekből a semmibe, mintegy araráti szárazpartra lökve föl a néhány csinos és kedélyes öreget, akik az anekdotázás közben néha dalra is gyujtottak, kedvemért egyszer őseik nyelvén is, sőt körbe állva még egy régi táncot is ellejtettek. Egyikük nyugalmazott postamester volt, a másik egykori hajóorvos. Kettejük kivénült erdőkitermelő.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]