Gyász-ének

Gara László emlékének

 

1

Noteszunkban egy telefonszám
hülni kezd;
már kihült.
Egy utca ott, a párisi Invalides mögött,
ürülni kezd;
már kiürült.
Egész városrész néptelenedik,
oly sárgára néptelenült,
hogy itt a Szahara.
Nem sietünk többé soha
a Champs de Mars-on át egyenesen
affelé a konok
magában verő forrás-szív felé,
az oázisba, mely reményt adott
– („Igazunk lesz, ne félj, ne félj!” –)
S most elmerült.
Homokot fú az éjszakai szél
egy hű darab Magyarországra ott
a párisi Invalides mögött
és a hold ismét úgy ragyog,
közönyösen, bután,
ahogy a csillagászati idők
előtt
s után.
 

2

Mit tehetünk hát, mit tehetünk?
„Hasztalan.” Arra
a legyintésre is, hogy minden hasztalan ma:
zsebünkben is erőtlen már okos kezünk,
és agyunk – tehetetlen:
terméketlen – kiholt
Szahara s fönt is szaharai hold!
Csak az nem lehetetlen, ami volt.
Voltál barátom, szálltál, fényt csikarva,
lobogva épp attól, hogy – hulltál?
De bennem – magasulva,
robbanásosan, magad gyújtva,
micsoda csillag-útra
jeladónknak te, ragyogó vak!
 

3

Hol vagy, ma hol vagy?
Marad belőled itt más,
mint ez a sebesült farkas fogvicsorítás
bennem, saját szívem harapva,
hogy nem kaptalak ölbe-karba
megmenteni
magad elől,
szemérmes szökevény, rettenetes útkereső.
S integető,
hogy arra – arra?
Mit tehetünk, mit tudhatunk?
Megyünk tovább ki úgy, ki így,
bár dől a zápor –
De közben itt is maradunk,
vad szobraid,
feketén a villámcsapástól.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]