Erdő is, meredek is, az üldözött lovas csapat eltévedt, fülét használta. S egyszerre
valóban: „Psszt!” „Ssst” – más dialektusban, de mégis érthetően. Igen, ezt a patak adta, az első
kézfogást, fölvezetett a hágóhoz, az anya okos figyelmeztetéseivel, szives emlőkinálásaival. Fönt
bucsuzóul még egy telitöltekezés, aztán – fülelés ujra – s jött máris az előbbinek tuloldali társa,
ugyanazzal a tájbeszéddel, de ő a vakok lábtapogatódzásával, ahogy szikláról sziklára lefelé
kormányzott. Gyerekjáték volt elérni az új síkságot és tengert egy új ezeréven át – még városokat
is, melyekben a mi beszédünk ömölt szét. Láthatok patakot anélkül, hogy tenyerem ne
bizseregne meg e régi kézfogások emlékére, arra a biztatásra, hogy legyőzhető a halál? |