Hunyadi keze

Símogatott, befelé. Oly retteneteseket ütni

hogy bírt ő kifelé? Mert símogatni tudott!

Mert kedvest-viditó, csecsemőt-csititó tenyerekből

gyúrja a legkeserűbb öklöt a férfi-erő!

Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így

védte a védettel – lángeszű hadvezetők

s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként

óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt!

Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság!

Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!

Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről

(néma beszéddel, mint mind, kinek érdeme szól):

Mélyre bukott a magyar, de dicső ügy bástyafaláról.

Engem aláz, Hunyadit, ki tetemére tapos.

Szobrom nem csak a győzelem emlékműve: a gyászé:

nemzet sírja fölött őrködik ércalakom.

Hol az a kéz? Porlad? Nem. Dolgozik egyre. Delente

húzza hiven ma is ő mind a harangot, amely

bimbamozva kiált nagy örömhírt (mit ki sem ért már)

Róma, Rouen – Tahiti tornyaiban (magyarul!)

s mintha jelezne tüzet vagy hirtelen árvizet, úgy kong

néha az értőknek (úgy szaporáz riadót)

majd (– mert hajh, ki neszelt magyar is százéveken át rá? –)

csöndít a csöndbe komor gyászdalokat, temetést.

Így kong-bong a harang folyvást s még húzni fogod tán

századokig, János, néma, magyar toronyőr!

Kong konokan s van mintha a tengermélyből, a lélek

mélyeiből önvád zúgna feledt bűnökért,

mondván: vége! a legszörnyebbet tette e lomha

faj: maga nyomta a sír szája elé fiait! –

Máskor, mintha a menny – vagy messzi karácsonyi esték –

hó-fennsíkjairól csöngene régi remény,

keltve oly ős-eleven hitet ismét, mint amilyennel

rég az ajándék könyv színt-ragyogó födelén

néztük az őszhajú hőst (nagyapánkba vetett bizalommal)

szinte vezényszavait hallani vélve, ahogy

– hátul a zord pappal s a vitézzel, a győzni bukóval –

dörgi a dőlt falakon: van csoda, tarts ki, magyar!

Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh ti, futó, ti

percnyi csodák! Ragyogó gyöngyök avitt fonalon!

Oh ti, a múlasztott napi munkát egyre csodával

helyre-ütő hősök, ti csupa üstökösök,

ti, csupa legvégső-percben-jött orvosok, oh ti,

kik ha csak egy percet késtek is!… Oh, ti, örök

mentők és vádlók, kérkedni s pirulni valóink!

Fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív

hogyha tirátok néz… s nézne – előre, riadtan –:

lesznek-e még csoda-dús, hős kezek? És ha nem?… Oh,

húzd, húzd csak te tovább, János, dolgozz, kalapálj, verd,

oszd, csodakéz, odafenn, szórd a remény aranyát!

Nem hiszek ósdi csodát. Egyet csak. A példa csodáját,

példa erővel örök dolgokat alkot a kéz

s így maga sem hal meg.

Dolgozz, levegőben uszó Kéz,

működj, nemzeti lét szívdobogása, erő,

hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a

mennybeli istentől várja a „boldogulást”.

– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak:

nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage

ment embert s honokat.