Ady estéje

Mikor a költő haldokolt már,

Erdélyre düllesztve szemét,

hőkölten le-lehúnyva,

hogy aztán igazán ott iszonyúlja,

nagy pillái mögött, miképp

szálazódik ki látomása

gubancából még valóbbra a Kép:

Hát népét Hadúr is szétszórja –

Mikor a költő haldokolt már

s meglátta láztól-fázva,

mint ugrik megannyi filmkocka

káosza egy esemény-láncba,

(hogy a bitang is azt kiáltsa,

mit harsogott ő annyiszorta,

üdvként várva a cáfolásra) –:

Hát népét Hadúr is szétszórja –

Mikor a költő haldokolt már

s láthatta, félkönyéken, ablakából,

miként is tellnek az Idők be:

(mint rendeződik jóslatának

pokol-látó forgató-könyve

afféle heti hiradóvá, hol

ezerfelé hajszolva szét

barmát, szekerét menti már csak

s dühödten egymást üti már a Nép):

mikor a költő haldokolt már

s a düh s a mámor

fajzásából fogant Igék

fény-ujságbetükként, megannyi

gyehenna-származék, az ég

szent homlokán kezdtek rohanni,

mint bibliai éjszakából

s állt a Jelentés, a láng-rótta:

Hát népét Hadúr is szétszórta –

és mint a csorda

ország futott lám

s épp egy új, egy szép Egész

álmából (visszatérhetés

záloga nélkül) amerre hordta

rég nem a feje, csak a lába,

(mert nem készült se Könyv, se Láda)

amikor mindezt látva látta,

a habból torz fejét kidobva,

átkait, mondják, vissza rágva,

ráhagyatkozva örjöngő Urára

s végleg bedőlt, mint jó ágyba, az árba

a költő, békét várva dúlt szemére –

Vettettünk akkor mi a szörnyű Képbe.

Forgunk egy látomásba zárva.

Azóta

rég istentelenül csatázván.

Miképp jósolta? Vagy miképp remélte?

Próbára próba.

A Rendelés e paranoid vásznán.