Halhatatlan képzeletünkben

Lám, lám, ő is itt szenderül, fő-nője a volt Vörös Tulipántnak. És ni-ni, körben mind, kik odajártak. Kik nem emeltek, paplanán kivül, nem főfedőt neki – szemöldököt! Átnéztek rajta, mint árnyán, a járdán, bár körmenet part-szélén, térden állván,   bár Magdaléna zászlaja előtt! Rég nem szúr-fúr lenn csonton éh bogár-had, de – mert oly közeliek itt az ágyak – bozsognak, szomjún, összekeverülten, Memmihez mind, kik aztán lettek árnyak e vad más létben – ahol nincs bocsánat –:   halhatatlan képzeletünkben.