Halhatatlan képzeletünkben

 
Lám, lám, ő is itt szenderül,
fő-nője a volt Vörös Tulipántnak.
És ni-ni, körben mind, kik odajártak.
Kik nem emeltek, paplanán kivül,
nem főfedőt neki – szemöldököt!
Átnéztek rajta, mint árnyán, a járdán,
bár körmenet part-szélén, térden állván,
 
bár Magdaléna zászlaja előtt!
Rég nem szúr-fúr lenn csonton éh bogár-had,
de – mert oly közeliek itt az ágyak –
bozsognak, szomjún, összekeverülten,
Memmihez mind, kik aztán lettek árnyak
e vad más létben – ahol nincs bocsánat –:
 
halhatatlan képzeletünkben.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]